Bakó Bencével a festői fekvésű Pilisszentlászlón találkoztam. A helyszín stílszerűen illett a fajtához. Bence faháza a hegy oldalában, közvetlenül az erdő mellett áll. Érkezésem előtt szerénykedve tudakolta, nem baj-e, hogy nála nincsenek klasszikus értelemben vett kennelek. Kutyái szabadon járnak ki-be a kert és a ház között és három kutyaházat leszámítva, semmi árulkodó jelet nem lehet felfedezni, hogy a Bakóvári Makacs Szálkásszőrű Tacskó Kennel tulajdonosánál járunk. Ezen utólag nem csodálkoztam, mivel Bencét nyitott, barátságos és végtelenül szerény embernek ismertem meg, aki két gyermekével és feleségével, valamint szeretett tacskóival együtt, irígylésreméltó harmóniában él az erdőszélen.

- A fajta ismeretében idillibb környéket el sem lehetne képzelni egy tacskó és gazdája számára. Ennek ellenére, én a legtöbb tacskót városban látom. Helyes ez így?

- Hogy mi a helyes, nehéz eldönteni. A tacskó nagyon alkalmazkodó fajta. Mérete alkalmassá teszi a városi tartásra is. Ha megfelelő törődésben, szeretetben élhet, ott is boldog lesz, azonban a tacskó vadászkutya és egy vadászkutya számára a természet közelsége jelenti a legnagyobb örömet.

- Valóban, ez a meleg, barátságos otthon épp annyira illik a tájba, mint a körülöttünk szaladgáló szálkásszőrű tacsik. Ezért választottál ilyen faját magadnak?

- Inkább fordítva történt. Már egészen gyermekkoromtól simaszőrű tacskók sertepertéltek körültöttem, tehát én beleszülettem, belenőttem a tacsizásba.Tizenhét éve vettünk egy szálkásszőrűt, amit sajnos később elloptak, de olyan nyomott hagyott bennem, hogy az azt követő kutya is szálkásszőrű lett. Voltaképpen azzal a kis szukával kezdődött a komoly kutyázás. Eleinte persze nem tudatosan, hanem csak érzelmi alapon. Annyira beleszerettem a fajtába, hogy mindenképpen kiskutyákat szerettem volna. Egyszerűen látni akartam kezdeti lépéseiket, majd később felnövekedésüket. Ez az érzés a mai napig nem múlt el. Bármikor, ha kölykök vannak nálunk, hazaérve, első utam hozzájuk vezet. Órákat guggolok, hasalok mellettük és figyelem őket.

Pilisszentlászlóvra egy kölyökeladás révén keveredtem, nem olyan régen. Egy erdésznek hoztam kiskutyát Pestlőrincről, ahol akkoriban laktunk. Engem is azonnal elvarázsolt a falucska rendezettsége, tisztasága és a táj szépsége. Megkértem az erdészt, hogy ha esetleg eladó házat, vagy telket tud a környéken feltétlenül szóljon. Ő tartotta ígéretét, és amint lehetett ideköltöztünk.

- Az előzőekben említetted a fajta iránt érzett „szerelmet”. Meg tudtad tartani ezt az érzést, a közel két évtizede tartó tenyésztés mellett is?

- A kutyatenyésztés folyamatos tanulást igénylő folyamat. Az első lépésektől kezdve, a jelenlegi állapotig, sok-sok nézet, szemlélet hat az emberre, mialatt saját tudását és tapasztalatait gyarapítja. A tenyésztő hozzállását ezek a hatások formálják, gyúrják egésszé. Abban a szerencsés helyzetben voltam és vagyok, hogy számos embertől tanulhattam, de közülük is ki szeretném emelni Anne Müller-t, a Helvesiek Kennel tulajdonosát, aki a legnagyobb hatással volt rám és őt tekintem példaképemnek. A tőle vásárolt szukával alapoztam meg a jelenlegi tenyésztést.

Tenyésztőként természetesen van egy elképzelésem a „minden szempontból tökéletes tacskóról” és munkám során ezt szeretném elérni. Az ember azonban hajlamos arra, hogy az előtte lebegő cél, valamint az időközben bekövetkező kisebb-nagyobb sikerek eltérítsék eredeti szándékától. Bevallom egy időben engem is elvakított a csillogás, mikor megszállottan jártam kiállításról-kiállításra, versenyről-versenyre. Szerencsére, Anne Müller segítségével visszataláltam a helyes szemlélethez, melynek lényege, hogy sosem szabad elveszteni a kezdeti lelkesedést, de ami a legfontosabb, sosem szabad háttérbe szorítani a kutyát.

- Ha már a tenyésztésnél tartunk, milyen a szálkásszőrű tacskó helyzete manapság?

- Ez a fajta, körülbelül a 70’-es években élte igazi fénykorát. Azóta kissé hátraszorult a népszerűségi ranglétrán, bár még mindig a középmezőnyben foglal helyet. Én ezt egyáltalán nem bánom, hiszen tudjuk milyen sors várja a divatkutyákat…

Jelenleg kijelenthetjük, hogy a magyar kutyák – és nem csak a szálkásszőrűek – mind küllemben, mind munkában komoly eredményeket érnek el nemzetközi szinten is.

Ugyanakkor pont a szálkásszőrűeknél figyelhető meg, hogy eluralkodtak azok a munka- vonalak, melyek  a küllemmel nem igazán törődnek, holott a munkakészség és a küllem optimális arányának megtartására mindenképpen oda kellene figyelni, mert még „egyben van” a fajta, és ezt kár lenne lerontani.

A másik fontos feladat a porckorongsérv és a szürkehályog szűrésének megoldása. Németországban például már vannak egyedek, melyek a tenyésztéshez rendelkeznek gerincröntgennel, bár egyes vélemények szerint még mindig nincs olyan megbízható vizsgálat, mellyel idejében felfedezhető. Ezért is okoz igen komoly bajt ez az elváltozás. Csak nagyon komoly tenyésztői elhatározással küszöbölhető ki, azaz, ha valaki felfedezi ezt a betegséget, csak a terhelt vonalak felszámolásával és új tenyésztési program felépítésével küszöbölheti ki végérvényesen. Tudom, mert megéltem, hogy mennyire szívfájdító dolog több éves munkát előlről kezdeni, de végeredményben mindenképp megéri.

Hasonlóan ez vonatkozik a szürke hályogra is, bár szűréssel ez legalább idejében, biztosan felismerhető. Németországban és Svájcban  már kötelező a tenyészegyedek kétévente történő szemvizsgálata. Jó volna, ha itthon is átvennénk ezt a gyakorlatot.

- Korábban említetted, hogy egy erdésznek adtál el kiskutyát. Mennyire jellemző, hogy hivatásos erdőkerülők, erdészek, vadászok, vadőrök szálkásszőrű tacskót választanak maguknak?

- Nagy általánosságban tényleg ez a jellemző és a tapasztalatok, visszajelzések alapján kíválóan beváltották a hozzájuk fűzött reményeket. Én magam nem vagyok vadász, de a vadászathoz pont tacskóim révén kerültem közel. El-eljártam néhány vadász ismerősömmel és néztem, figyeltem hogyan dolgoznak kutyáim. Eleinte még engem is meglepett, hogy az otthon nyugodt, békésen heverésző ebek mennyire átlényegülnek az erdőben. Egyszerűen látszik rajtuk, hogy ott vannak igazán elemükben, ráadásul nagyon sokoldalú vadászkutyák. Elsődlegesen kotorékebek, de nagyszerűek vaddisznó hajtásban, vizimunkában is. Ezért legszívesebben megbízható vadászok mellé adok kutyát, mert tudom, hogy a szálkászőrű tacskónak igazán teljes élete egy vadászember mellett lehet. Persze mindez nemcsak azért hasznos, hogy a kutyák kiélhessék öröklött képességeiket. A dúvadak ritkításával, illetve a sebzett vad felkutatásával komoly anyagi veszteségtől kímélik meg a vadásztársaságokat.

Természetesen bárkinek adok kiskutyát, ha tudom, hogy jó helyre kerül a kölyök. Számomra az a legfontosabb, hogy a kutyának jó legyen.

-Eddigi tenyésztői munkád során, mire vagy a legbüszkébb?

- Hát most jól megfogtál, mert abszolút nem szeretek büszkélkedni. Ha serlegekre, szalagokra, kupákra gondolsz, azokkal nem tudok szolgálni, mert valahol a padláson vannak bedobozolva. Számomra nem a büszkélkedés hanem az öröm a legfontosabb a kutyázásban. Nekem igazi örömet az okoz, mikor egy  vérbeli vadász gazdája lelkesen felhív telefonon és órákig meséli ebe legutóbbi kalandjait, vagy amikor üdvözlőlapot kapok a kölyökként elkerült kutya, immáron felnőttkori képével és pár kedves sorral.

Szintén örömmel tölt el, hogy bár hosszú-hosszú évek óta nem hirdetek, a mai napig megkeresnek külföldről, főleg Németországból, vadászok és tenyésztők egyaránt.

Legnagyobb megtiszteltetés azonban akkor ért, mikor a korábban már említett Anne Müller, tőlem vásárolt kutyát abból a megfontolásból, hogy nyolcvanöt évesen újrakezdje a tenyésztést.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. április