A Himalája fejedelme

Noha a Tibeti masztiff egyike a legősibb kutyafajtáknak, még mindig előfordul, hogy rottweiler, vagy leonbergi keveréknek nézik. Méltatlan sors ez egy olyan fajtának, melynek őseiről már a Krisztus előtti századokból is találtak feljegyzéseket.

Furcsa, hogy Tibetről többnyire a selymes szőrű jakok, forgó imamalmok és a barátságos tibeti mentalitást világszerte képviselő, mosolygós Dalai láma jut az ember eszébe, mellyel szöges ellentétben áll a Tibeti masztiff idegenekkel elutasító viselkedése és szilaj keménysége.

Bár a fajta kialakulása tökéletesen nem tisztázott, az azonban nagyjából jól kivehető, hogy a tibeti masztiff ősei a Himalája felföldjén, Tibet, Buthan, Nepál térségében nagyjából hasonló megjelenési formában voltak fellelhetők. Egyes feltételezések szerint a tibeti masztiff számos nagytestű kutyafajta kialakításában is szerepet játszott, bár ezt inkább az elfogult fantázia, mintsem kézzelfogható bizonyítékok támasztják alá.

A masztiff elnevezés mindenesetre némileg félrevezető, hiszen a tibeti masztiffra, vagy ahogyan eredeti hazájában nevezik do-khyi (do-ki)-ra sokkal inkább illene a pásztorkutya megnevezés, akit a jószág és vagyontárgyak őrzése mellett időnként málhacipelésre, vagy éppen pézsmatulok vadászatra is használtak. A tibeti masztiff sokkal inkább egy sokoldalú hegyikutya.

A fajta hírét elsőként Marco Polo hozta Európába, de első példányai csak az 1900-as évek környékén bukkantak fel Angliában. Tenyésztésére 1898-ban volt egy hamvába hullt próbálkozás, de az első alomból született kölykök sorsáról nincsenek további adatok. Sokáig csend honolt e téren, és majd csak 1979-ben született a következő alom Hollandiában.

Érdekesség, hogy bár az ősi fajta eredete nyilvánvalóan Ázsiába nyúlik vissza, mégis Anglia a standardadó, fajtagazda ország.

A kutya, mely sosem alszik

Mint ahogyan látható, a tibeti masztiff sokféle feladatot betöltött az ember mellett, ám félelmetes hírnevét mégis kérlelhetetlen területvédő készségének köszönhette. A legtöbb korabeli híradásban könyörtelenül gonosz, gyilkos bestiának festették le, melyhez – valljuk meg – elrettentő külseje is szolgáltatott némi alapot.

Tibetben leginkább a fekete-cser, azaz black-and tan színű kutyákat kedvelték, melyekről a különféle hiedelmekkel átszőtt tibeti kultúra úgy tartotta, hogy még álmukban is éberen őrködnek. Ezt a csodálatos képességet a kutyák szeme feletti vörös foltoknak, azaz az állandóan nyitva tartott „második szempárnak” tulajdonították. El lehet képzelni milyen lélektani hatást váltott ki, ha hirtelen többedmagával előtűnt az éjszaka sötétjében…

A fajta őshazájában egyébként korántsem volt egységes. Ott a tenyésztést szinte kizárólag a funkciónak való tökéletes megfelelés irányította. A nyáj melletti munkához például kisebb, mozgékonyabb típust használtak, míg a kolostorok őrzését hatalmas testű, robusztus kutyák látták el. A méret növelése érdekében bevett szokás volt, hogy a kanokat ivarérés előtt megszabadították– ahogyan Fábry Sándorunk mondaná – a „szolgálatitól”, vagyis kasztrálták őket. Ezek az egyedek 10-15 centivel is túlnőtték társaikat. Ráadásul a pásztorok megfigyelései szerint az ilyen kutyák kevésbé voltak hajlamosak elkóborolni a nyájtól. Meglepően sokuk esett át a „méretnövelő kurtításon”. Egy helyen megemlítik, hogy a 13 legszebb kanból 10 (!) kasztrált volt. A szerencsés háromnak nyilván akadt dolga bőségesen…

Fentiek tükrében minden tájegységnek kialakult az arra a helyre jellemző fajtaváltozata.

Egyvalami azonban közös volt bennük, mégpedig az, hogy mindannyian kérlelhetetlen őrkutyaként tartották őket számon. Sok utazó beszámolója megemlíti, hogy ezek az ebek potenciális életveszélyt jelentettek azok számára, akik óvatlanul az útjukba kerültek. Furcsa, de a békés tibetiek igen nagyra becsülték az agresszív kutyákat, melyek jószágaikat, ingóságaikat, otthonukat védték hatékonyan a portyázó ragadozók, illetve rablóbandák ellen. Az ország csekély népsűrűsége miatt amúgy is kevés lehetőség volt eme szilaj kutyák szocializációjára, de azért gazdáik sem bíztak mindent a véletlenre. Kutyáikat nappal láncon tartották, és csak éjszaka engedték őket szabadon. Erre utal a do-khyi elnevezés is, mely „megkötve tartott eb”-et jelent. Az így nevelt kutyák tökéletes és halálos védelmet biztosítottak bármilyen betolakodóval szemben. Szolgálataikat különösen akkor becsülték nagyra, mikor a férfiak távollétében elnéptelenedő falvakban csak nők és gyermekek maradtak. A nyilvánvaló hatékonyságukat gazdáik sokszor szerették némi „optikai tunninggal” tovább fokozni, melyhez vörösre festett jakszőr gallért, ún. kekhort húztak az állat nyakára, így az még félelmetesebbnek hatott.

Rossz híre megelőzte

Az igazsághoz hozzá tartozik, hogy a rettegve tisztelt tibeti masztiffok szülőföldjén tapasztalt viselkedése leginkább a tudatos őrkutyává nevelésüknek volt köszönhető. A normálisan szocializált egyedek semmivel sem agresszívabbak, vagy kezelhetetlenebbek, mint hasonló feladatot ellátó pásztorkutyák. A több ezer éves tenyésztés mélyen rögzítette benne azt a védőképességet és küzdőszellemet, melyet őrző-védő kiképzéssel, netalántán „csibészeléssel” jobb nem bolygatni.

Egy eredendően önálló területvédelemre kialakított fajta – a többi nagy testű pásztorkutyával egyetemben – teljesen másfajta hozzáállást igényel, mint az őrző-védő munkakutyák. Idegenekkel szemben tanúsított eredendő bizalmatlansága, a rábízott terület védelme vérében van. Mindehhez hozzájárul, hogy munkája során mindig is önálló döntések meghozatalára kényszerült, tehát nem parancsra, hanem saját belátása szerint cselekedett. A hagyományos őrző-védő kiképzés már alapfelállásában sem igazán felel meg a fajta eredeti habitusának, hiszen ezek a kutyák egyedül, vagy többed magukkal, de önállóan látták el a házőrzés (területőrzés) feladatát, nem pedig gazdájuk személyes testőreként dolgoztak. Ráadásul született intelligenciájuknak köszönhetően hamar átlátják a helyzet „mesterséges” mivoltát is.

Ha azonban sikerül kizökkenteni őket és támadásra szánják magukat, akkor azt leginkább védőösztöneikre hallgatva teszik. Ez azt jelenti, hogy a tibeti masztiff – de más hasonló fajták is –  nem „zsákmányszerző játéknak”, hanem komoly harcnak fogja fel az imitált küzdelmet. Sokszor megfigyelhető, hogy ilyen helyzetben szinte alig törődnek az orruk előtt lengetett csibészkarral és az ember megfogására törekednek. Az sem ritka, hogy a kar megszerzése után azonnal eldobják azt és rögtön a segéd után kapnak.

Mindezek tükrében könnyen felmérhető, hogy egy tibeti masztiffnak őrző-védő képzése nem javasolt, mert olyan erőket szabadíthat fel, melyek pusztító következményei beláthatatlanok.  Bízzunk a több, mint 2000 ezer éves múltban, a hatékony házőrzést – ösztönös adottságainak köszönhetően – magától is képes megbízhatóan ellátni.

Ennek ellenére igenis érdemes kutyaiskolába járni vele és akár egy kísérőkutya (BH) vizsga sem feltétlenül elérhetetlen álom. Megfigyelőképessége nagyon jó, új feladatokat gyorsan elsajátít, de hajlamos felülbírálni az utasításokat és csak akkor engedelmeskedik, ha értelmét látja. Ez előrevetíti, hogy valószínűleg nem kap majd „Eminens tanuló emlékérmet”, de az is bőven elég, ha kiképzés során megtanul idegen emberek, kutyák társaságában kultúráltan viselkedni, ami kezelhetővé teszi, ugyanakkor attól sem kell tartani, hogy ez később őrző képességének rovására válik.

Nemes oroszlán

Hasonló kaliberű pásztorkutyákhoz hasonlatosan a tibeti masztiff mély, elkötelezett ragaszkodása nem diktatórikus alárendeltségen, hanem a kölcsönös bizalmon és tiszteleten alapul. Egy tibeti masztiff elismerését ki kell érdemelni és igazságtalan, vagy durva hozzáállással, meglehetősen könnyű elveszteni. Öntudatos jellem lévén a behízelgő nyájaskodást ki nem állhatja és szilárdan ellenáll az effajta közeledésnek. Az idegenekkel szemben alapból elutasító, ebben nem köt kompromisszumot.

Büszke tartása mellett, külleme is jelentősen hozzájárul fejedelmi megjelenéséhez. Hatalmas, vastag csontozatú testfelépítése, masszív feje és oroszlánszerű sörénye még inkább uralkodó jelleget kölcsönöz neki. Mérete ellenére mozgása macskásan ruganyos, harmonikus.

Saját falkájához szoros szálak fűzik. Családjában a do-khyi odaadó szelíd óriásként éli mindennapjait, aki állandóan szerettein tartja őrködő tekintetét.

A tibeti masztiff igen későn, 3-4 évesen érő fajta. Fizikailag hiába hatalmas „böszme” már egy évesen, lélekben ekkor még mindig kölyök. Felnevelése során, melyhez nem kevés türelem szükséges lehetőség szerint a szereteten és megbecsülésen alapuló bizalmi kapcsolat kialakítására kell törekedni. Mivel már fiatalon is öntudatos karakter, ezáltal a kényszert nem viseli el, ezért lehetőséget kell biztosítani számára, hogy „legyen felhőtlen gyermekkora”, melynek során engedni kell kibontakozni, és csak akkor kell közbelépni, ha fiatalos hevében valóban valamilyen helytelen dolgot művel.

Ahogyan korábban volt róla szó, a zsarnokoskodást, durva bánásmódot soha nem viseli el, de ha alapjaiban megfelelő kapcsolata gazdájával, azért némi határozottságtól nem fog végérvényesen megsértődni.

Érdekes, hogy egyes tibeti masztiffok szinte betegesen ragaszkodnák a fák rágcsálásához. Tök mindegy, hogy élő facsemete, vagy antik ebédlőasztal, a tibeti rágni, aprítani, darálni akarja.

Egy ilyen büszke, nemes kutyától igen meglepő, hogy még idős korában is néha rátör valamiféle „infantilis roham”, melynek során megint buci kölyökkutyának képzeli magát. Ebben a lelkiállapotában szinte mindennel megpróbál játszani, sőt az sem ritka, hogy meglett, felnőtt kanok fogócskáznak, bújócskáznak, birkóznak a velük együtt élő kölyökkutyákkal.

Mindez a kedvesség és közvetlenség azonban csak a falkához tartozó, valamint potenciális zsákmányt nem jelentő állatokra érvényes. Tibetben ugyanis a nomádok legfeljebb tejet és annak melléktermékeit adták kutyáiknak, nem etették hússal őket, azt maguknak kellett levadászniuk. Ennél fogva a do-khyi a mai napig igen fejlett vadászösztönnel rendelkezik, melyről az erdőben felugró vad után vágtató kutyák, faképnél hagyott tulajdonosai hosszasan tudnának mesélni. Bár hallottam már a tengerimalacok tálkájából, velük teljes békességben majszoló tibetiről, legtöbbjük számára mégis a malackák jelentenék a főfogást egy ilyen vecsernyén.

A tibeti masztiff imádja a hosszú sétákat. Ilyenkor olyan távolságokra is elbóklászik gazdájától, mely más fajtánál már kimeríteni a szökés fogalmát, ám az ő felfogása szerint csak a gazda körüli terület feltérképezése. Egyébként azonos helyen sétáltatva megvédendő territóriumát kiterjeszti a sétaútvonalra is, ezért ott szabadon engedni csak igen körültekintően ajánlatos.

Tekintettel arra, hogy eredeti élőhelyükön olykor hópárduccal is sikerrel vették fel a küzdelmet, azonos nemű, rivalizáló idegen kutyát a közelükbe engedni, csak erős idegzetűeknek ajánlott…

Ősi erények testben és lélekben

Archaikus fajtaként, a tibeti masztiff még mindig különlegesen ősi tulajdonságok birtokosa. Ezek közül egyik legjellegzetesebb az évente egyszeri tüzelés, mely ősszel esedékes.

Vastag tömött bundáját, melyből Tibetben vedlés után meleg ruhát készítettek évente szintén csak egyszer – árpilis és június között – váltja. Állítólag vizsgálatokkal azt is kimutatták, hogy szőrzete nem allergizál.

A tibeti masztiffok egyébként legendásan jó anyák. Ha egy kölyök sokáig marad anyja mellett, akkor az még akár1 éves korában is tisztogatja, és gondját viseli utódjának. Már azt is megfigyelték, hogy némely egyed táplálékot öklendez fel kölykei számára, ahogyan a farkas anyák teszik.

A szigorú szelekció és a nehéz nomád életforma eredményeként a do-khyi nemcsak saját testméretéhez képest, hanem egyéb viszonylatban is meglepően kevés táplálékkal beéri. Más, azonos fizikai paraméterekkel rendelkező fajtákhoz hasonlóan fiatal és növendékkori takarmányozásánál elsődleges szempont a minőségi élelem biztosítása, megfelelő– az izületek, csontozat fejlődését segítő – vitamin és egyéb kiegészítésekkel. Ebben az időszakban mindenképpen visszafogottan kell takarmányozni, ha nem akarjuk, hogy izületi bántalmaktól szenvedjen egész élete során.

Felnőtt korában, jó minőségű takarmányból körülbelül 400 grammot (!) eszik meg naponta. Az is előfordul, hogy nyári kánikulában akár egy hétig nem vesz magához élelmet és mindeközben semmit nem veszít kondíciójából.

Azt azonban fontos megemlíteni, hogy gyomorcsavarodásra fokozottan hajlamos, ezért napi adagját mindenképpen két részletben kell számára biztosítani. Egyéb iránt egészséges és kifejezetten hosszú életű (11-14 év) fajta.

Hegyi kutyaként a kánikulát nehezen viseli és értelemszerűen lakásban való tartásra sem alkalmas. A legideálisabb számára egy nagyméretű kert, ahol kedvére önállóan körbejárhatja az egész területet és melynek stratégiai pontjain békésen elszunyókálhat napközben. Éjszaka aztán minden megváltozik. A do-khyi az alkonyat beköszöntével aktivizálódik és egész éjszaka éberen járőrözik a kertben, ahol semmi sem kerüli el figyelmét.

Tartása elsősorban olyan határozott és következetes embereknek ajánlott, akik tisztelik ezt a nagyszerű, önálló szellemű büszke kutyát és nem várnak el tőle többet, mint amit magától adni akar.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. január