Az urbanizált hegylakó

Noha a West Highland White, azaz a Nyugat Felföldi Fehér terrier ősei még a zord skót felvidék kietlen lankái közt üldözték a rókát, manapság mégis teljesen megszokott látvány, ahogy a „hófehér világfi” hetyke ügetéssel  feltűnik a város forgatagában. Kétségtelen, hogy  a terrierek között szinte egyedülálló népszerűségét jópofa és eredeti  megjelenésének köszönheti, ugyanakkor látnunk kell, hogy a westie jelleme – bár az épp aktuális divatirányzat szerint választó embereket ez nem igazán érdekli – nem kevésbé járult hozzá a fajta karrierjéhez.

Annak idején a westi megszületését az észszerűség indokolta. A fajta létrehozója, Malcolm ezredes egy olyan vadászterriert szeretett volna megalkotni, mely magában hordozza a cairn terrier minden jó tulajdonságát, ugyanakkor fehér színével kiemelkedik a nyugat felföld szürkés-barnás szikláinak egyhangúságából. A legenda szerint erre az elhatározásra akkor került sor, mikor az ezredes egy elhibázott lövéssel kedvenc cairn terrierjét küldte az örök vadászmezőkre, mivel annak rőtes bundája alaposan megtévesztette. Rossz nyelvek szerint az említett vadászbalesetet a kutya színezete mellett, jelentős „célzóvíztúladagolás” okozta, mely inkább az alkohol állatokra is ártalamas hatására hívja föl a figyelmet, mintsem a valós tényeket tükrözi.

Mindazonáltal a westie kitenyésztése nem csupán a fehér színű cairn terrierek kiválogatásával történt. Igaz ugyan, hogy ha egy rusztikus megjelenésű cairn-t megtrimmelnék és westie-is „frizut” készítenének neki, zavarbaejtő hasonlóságot mutatna hófehér rokonával, ám a két fajta 1925 óta kettévált és tenyésztésük teljesen más irányban haladt. A cairn-ek magasabb és hosszabb tesfelépítésével szemben, a westie-ik rövidebb, kockább megjelenése kívánatos. A fajta kialakulása kapcsán sokan megemlítik a skót terrier szerepét, sőt általánosságban legnépszerűbb elméletnek a cairn terrierekből válogatott fehér egyedek skót terrierrel történő keresztezését tartják. Noha keveredésük bizonyítékokkal nem tettenérhető, a korabeli fényképek tanúlsága szerint Malcolm ezredes első tenyészállományának egyedei kifejezetten hosszú fejű, már-már skótos megjelenésű westie-ik voltak, ezért nem kizárható, hogy valamikor, valahol használhatták őket a fajta kialakításához. Ennek tükrében szinte „freudi elszólásnak” is beillik az a két fajtát egymás mellett ábrázoló whisky-címke, mely a keleti filozófia szellemiségében is izgalmas elmélkedésre ad alkalmat. Lehet, hogy csupán véletlen egybeesés műve, mindenesetre érdekes, hogy a fekete skót és a fehér westi együtt nemcsak színükben hordozzák a jing és jang motívumot. A skót terrier introvertált, kissé mizantróp beállítottságával, komoly arckifejezésével szemben, a westie külvilág felé nyitott és barátságos jelleme, mosolygós tekintete szintén markáns ellentétpárt alkot.

Érdekes, hogy a két fajta „együttállása” olyannyira rögzült, – különösen a kutyatartók között –  hogy a westie hívők gyakran megszállottként gyűjtik a legváltozatosabb „scottie” ereklyéket is, de az sem ritka, hogy mindkét fajta boldog tulajdonosai egyszerre.

A származás ködös útvesztőjében azt biztosan tudhatjuk, hogy a west highland white terrier jelenlegi típusa a második világháborút követően állandósult, mikor a szinte teljesen kipusztult állományt a semmiből teremtették újjá a fajta elkötelezett rajongói. A kölykök száma csak a hetvenes évek közepétől kezdett emelkedni, majd az elmúlt évtizedekben indult nemzetközi és hazai diadalútjára.

A westie a terrierek között mindmáig az egyik legnépszerűbb fajta és terrier létére előkelő helyet vívott ki magának a társasági kutyák élvonalában. Tagadhatatlan, hogy mindezt külső megjelenésének is köszönheti, hisz hófehér arcocskájából intelligensen pislogó, sötét gombszemek sok ember szívét ejtették már rabul. A fajtától elválaszthatatlan westie fazon (szőrszoknya és pemzlifej) egyébként abszolút a divat szüleménye és fényévekre van attól az elképzeléstől, melyet Malcolm ezrdes egykoron megálmodott, mivel a westie-t igen hamar szárnyára vette a küllemtenyésztés. A fajta vadászati jelentőssége ezért nem számottevő, bár állítólag Szlovákiában akadnak kotorékversenyeken induló westie-ik, de valljuk be, hogy a standard álltal megkövetelt testalkati és kozmetikai szempontoknak megfelelő kutyák nem képesek eredményesen dolgozni a föld alatt. Ez persze nem azt jelenti, hogy a westie elvesztette terrier mivoltát. Például a vele egy háztartásban élő hörcsögökkel, tengeri malacokkal, degukkal való kapcsolata a mai napig nem felhőtlen és ha alkalma nyílik rá, igyekszik természetes szelekciós nyomást gyakorolni a szerencsétlen kisemlősökre. Bájos, dédelgetnivaló megjelenése dacára tehát a mai napig terrier maradt, akit a cérnavékony idegrendszerű, fejhangon visítozó „vattakutyákkal” ellentétben, nem kell lépten-nyomon zsebrevágni, egy idegen kutya közeledtére. Nehéz is lenne – hiszen van anyag a fehér kis zsurmóban – de valójában nem igényli, hisz öntudatos fickó, aki el tudja intézni ügyes bajos dolgait gazdája segítsége nélkül is. A rá jellemző öntudattal kocog oda a nála 3-4-szer nagyobb kutyákhoz, hogy magabiztosságáról meggyőzze őket. Ha netalántán csetepatéra kerülne sor, inkább számít vastag bőrére és kemény szőrére, mint rémülten sikoltozó gazdája segítségére. Persze szó sincs arról, hogy a westie kötekedő, arrogáns, „vér-terrier” lenne. A közel száz éve tartó kedvencként való tartás és tenyésztés nem tüntette el, de civilizált szintre csiszolta benne a terrier kvalitásokat. Sok hasonló méretű terrier fékezhetetlen mozgásigényű, gyakorta komoly problémát okoz gazdájának, vagy környezetének, ezzel szemben a westie  nagyszerűen alkalmazkodott a városi körülményekhez.

Ennek ellenére számos tulajdonost megtéveszt kutyája plüskutyás megjelenése, mert valóban nem könnyű komolyan venni a westie-t, mikor bohókás arccal gazdájára mosolyog, de sose feledjük, hogy annak ellenére, hogy ösztönei inkább a felszín alatt szunnyadnak, a westie mindmáig terrier, annak minden jó és rossz tulajdonságával együtt. Mivel a terrier-virtus a legkülönbözőbb pillanatokban kiütközhet belőle, szüksége van nevelésre, melynek fontosságát egyetlen terriernél sem lehet elégszer hangsúlyozni. Sajnos sokszor azt látom, hogy a legtöbb westie-is gazda számára a kutyanevelés egyet jelent a flexipórázzal. Persze elegánsabb és kényelmesebb ez a megoldás, de egy akaratában nem korlátozott,  „neveletlen” kutya sokkal kevesebb szabadságot élvez, mint tanított társai. Arról nem beszélve, hogy a pórázos gazdák állandó késztetést éreznek arra, hogy kutyájukat elrángassák más kutyáktól, mellyel akarva-akaratlanul megakadályozzák azt a természetes kapcsolatfelvételt, melyre minden ebnek szüksége van ahhoz, hogy megfelelően szocializálódjon, ezáltal jól érezze magát a bőrében. Ez gyakorta vezet oda, hogy az ily módon fruszrált westie-ből valóságos hörcsög válik, mely minden szembejövő társának nekiugrik. Pórázra természetesen szükség van, különösen olyan helyen, ahol nagy eséllyel bújhat felszínre a westie vadászösztöne, de akkor sem helyettesítheti a nevelést, melyet az akaratos, de érzékeny terrier lélekkel leginkább összhangban álló, sok szeretetbe ágyazott, megingathatatlan következetességgel kell végezni.

Ha sikeresen megbírkózunk az alapnevelési feladatokkal, egyéb gondunk nemigen lesz a westie-vel, mert bár mozgékony és agilis kutya, mégsem higanymozgású idegdúc, hanem kiegyensúlyozott és végtelenül alkalmazkodó fajta. A vele való komolyabb foglalkozásnak tulajdonképpen semmi sem szab határt, hisz a westie intelligens, tanulékony kutya. Kiváló alternatívát jelenthet számára az agility, melyben ha nem is biztos, hogy kategóriagyőztesként, de kuriózumkutyaként jelentős erkölcsi elismeréshez juttahat bennünket.

A westie életvitelét tekintve is tipikus városi, illetve lakáskutyává vált. Nem mintha nem lelné örömét a szabadban való szaladgálásban és mozgásban, sőt mozgásigényét naponta többször is ki kell elégíteni, mégis – mint kedvtelésből tartott kutya – jobban érzi magát a lakásban, gazdája közelében, mint az udvaron egy kutyaházban. Ez nem az ő stílusa. Akkor boldog, ha teljes mértékben gazdája életének része lehet és lehetőleg vele tarthat mindenhová. Szerencséjére sem mérete, sem jelleme nem akadályozza ebben, hisz akármerre jár, általában mindenütt mosolyogva fogadják. A westie pedig megérzi a felé áradó kedvességet, amit szívesen viszonoz, hiszen alapvetően nyitott, vidám, kifejezetten társas lény, aki szívesen vegyül kutyák, vagy emberek társaságába és lelkesen vesz részt minden tevékenységben. Barátságos viselkedése ellenére azonban otthon hatékony jelzőkutyaként funkcionál, akinek figyelmét nemigen kerülheti el a legapróbb motoszkálás sem.

A jól ismert, westie-is formájú szőrkompozíciót látva nehéz elhinni, de erős, sprőd szőrét könnyű ápolni. Ha nem kiállítási egyedről van szó, heti egy átkefélés, illetve két havonta elvégzett kozmetikázás bőven megteszi. Az így karbantartott szőrzetről szinte lepereg a kosz és nem is különösen hullik, ami egy fehér színű kutyánál rendkívül előnyös tulajdonság.

Túlzásnak tűnhet és nem kötelező, de zord téli időben indokolt viselet lehet számára egy kabátocska, különösen akkor, ha a kutya meleg lakásból indul sétálni. Mivel testalkata miatt közelebb van a hideg talajhoz, túl nagy hőmérséklet különbség hatására könnyebben felfázhat, vagy kaphat tüdő-, illetve mellhártya-gyulladást, mint hosszúlábú rokonai.

Bár méretéből adódóan nem fogyaszt hatalmas mennyiségeket (15-20 dkg), azt azonban fontos kihangsúlyozni, hogy a westie igen érzékeny a táplálék minőségére. Élelmezésénél kerülni kell a konzerveket, illetve a magas szójatartalmú tápokat, mivel ezekre allergiával reagálhat, ezért csak prémium kategóriájú eleséggel etessük.

Bár e „földszintes evokmaci” népszerűsége korántsem oly mértékű, mint ezt megelőzően, azért még mindig őrzi előkelő helyét a kedvtelésből tartott fajták között. Ez érthető, hiszen csekély hely- és táplálékigényű, mókás külsejű, karakteres és mindig vidám kis fickó, akit – a közhiedelemmel ellentétben – igenis kutyaszámba kell venni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2005. március