A szakállas szaglektor

Többen, több helyütt kongattuk már a vészharangot, hogy nemzeti kincseink, a magyar fajták bizony jó ideje méltatlanul parkoló pályára kerültek. Ez alól a drótszőrű magyar vizsla sem kivétel, noha rövidszőrű rokona – magyar fajtáink között talán kiemelkedő módon – igen sikeres karriert futott be, a külföldi divatfajtákkal vívott szoros verseny ellenére is.

A vélemény megoszlik arról, hogy a népszerűség ősi vadászkutyánk, a rövidszőrű magyar vizsla előnyére, vagy hátrányára vált-e, az azonban bizonyos, hogy egy olyan fiatal, még nem tökéletesen egységes fajta esetében, mint a drótszőrű magyar vizsla különösen csínján kell bánni a „mindenáron” való népszerűsítéssel…

A drótos ugyanis nem egyszerűen „szőrváltozat”, hanem – még ha a rövidszőrű magyar vizslától nem is teljesen független, mégis – önálló fajta. Megszületését gyakorlati igények ihlették, melyek olyan mindenes vizslát álmodtak, akiben a rövidszőrű magyar vizsla szoftvert (jellem, típus, fej, szín) ellenállóbb hardverben (drótos szőrzet) van jelen, ezáltal képes kiküszöbölni a rövidszőrű talán egyetlen gyengéjét, „Tél tábornok” rohamai ellen való mérsékelt ellenállást.

De miért kellett ehhez új fajtát kreálni, miért nem volt jó mondjuk a drótszőrű német vizsla? – merülhet fel a jogos kérdés. Ennek megválaszolásához nyilván csak találgathatunk és az okok is összetettebbek, mint elsőre gondolnánk. Minden komoly vadászhagyományokkal rendelkező nemzet (angol, német, olasz, francia, magyar) kitenyésztette a maga vizslafajtáját. Ez kevés fajtacsoport esetében fedezhető fel ennyire figyelemreméltó módon. Ezek a fajták – mivel létüket alkalmasságuknak, hasznuknak köszönhették – tökéletesen igazodtak az adott ország domborzati, éghajlati viszonyaihoz, vadállományához, vadászati kultúrájához, stílusához. A mi keleti eredetű, „sárga sztyeppei vizslánk” alkatilag, színében, és munkájában tökéletesen megfelelt a hazai viszonyoknak.

Mindemellett meghatározó különbségeket tapasztalhatunk az eltérő nemzetek vizsláinak karakterében is. Természetesen ez sem a véletlen műve. Minden nép olyan kutyát tenyésztett, melyre leginkább szüksége volt, és közvetve-közvetlenül, tudatosan, vagy önkéntelenül, de gondolkodása, habitusa jól érzékelhető nyomott hagyott a kialakított fajta, fajták jellemén.

A mi vizslánk karakterén alapvetően jól tükröződik, hogy magyar vadásznak olyan mindenes vizslára volt szüksége, aki szinte észrevétlen könnyedséggel tanul, lendületesen dolgozik amikor kell, de nincs mindig láb alatt amikor nincs rá szükség és nem kell állandóan fegyelmezni …

Ezen tulajdonságok becsülete oly nagynak bizonyult, amiért már valóban megérte új fajta létrehozásán fáradozni.

„Kicsit sárga, kicsit drótos, de a miénk!”

Azóta, hogy felröppent a hír magyarok építette piramisokról, már semmin sem kell csodálkozni. Valószínűleg hasonló hevületből táplálkozott az a hipotézis is, mely szerint a drótos magyar vizsla a rövidszőrű almokban időnként felbukkanó hosszabb szőrű egyedek szisztematikus párosításából kialakított fajtaváltozat. A valóságban azonban a drótszőrű magyar vizsla egyike azon kevés fajtáknak, melyek születése a kezdetektől pontosan dokumentált.

A drótos ötletének 1930-as évekbeli felvetése, majd érdemi megvalósítása Vasas József, hejőcsabai tenyésztő Csaba nevű kenneljéből indult. Hozzá csatlakozott később – a drótszőrű német vizslák tenyésztésében tapasztalt – Gresznárik László, De Selle kennelével. A korábban említett ötlettől vezérelve, drótszőrű német vizsla kan és rövidszőrű magyar vizsla szukák frigyéből született kölykökből kiválogatták a legmegfelelőbb egyedeket, majd azokat egymással fedeztetve haladtak tovább a nemesítés rögös útján. Az „első hullám” kutyái már kezdetben is igen bíztató képet mutattak. Igaz fejük erősen német vizslákra hajazott, de egyszínűek voltak és vastag, tömött (bár még puha) szőrzettel rendelkeztek.

Három generáció után a „legfiatalabb” magyar fajta már határozott formát kezdett ölteni: magyar vizsla jellegű test és fejalakulásuk, egyöntetű sárga szín, a németektől örökölt erősebb csontozat és a kívánatos rövidebb, sprődebb szőrzet jellemezte őket. Számuk is örvendetesen gyarapodott, 47’-ben már 60 nyilvántartott egyednél tartottak, mígnem 66’-ban nemzetközileg is elismert fajtává avanzsálódott.

Fiatalság bolondság

A drótos magyar vizsla népszerűsége – noha vitathatatlanul növekszik, sőt egyes példányai külföldi „Best in Show” ringekbe bejutva áldásos marketing tevékenységet folytatnak hazánk és a fajta számára – még korántsem ad okot az elbizakodottságra, vagy a kényelmes hátradőlésre. A hét-nyolc évvel ezelőtti adatok szerint közel tized annyi drótos kölyök látta meg a napvilágot, mint rövidszőrű. Mára ez a tendencia remélhetőleg valamelyest javult.

A drótosokat főleg kezdetben jellemzően vadászok tartották és használták, mely rendkívül örvendetes a használati érték megőrzése szempontjából, ám sajnos a nimródok vajmi kevés affinitást mutattak a származás és törzskönyvezés nyomon követésére. Valahol meg lehet érteni őket, hiszen lehet egy kutyának „puccos” származási lapja, ha nem keres, vagy nem hozza vissza a jeges vízbe esett kacsát, ne adj Isten, világgá szalad a puska dörrenésétől. Ezek az egyedek a vadászok számára értéktelenek. Számukra a kutya munkája beszédesebb bármilyen papírnál, náluk csak a hasznos kutyának van becsülete.

A fák susogásához, a madárcsiripeléshez szokott fülüknek érthető módon zavaró volt a kiállítások zsibongó kavalkádja is, ezért ott sem sokukkal lehetett találkozni. Természetesen az öncélú, serleggyűjtő szenvedélyből fakadó, „kiállításra tenyésztés” – ahogyan egyetlen kutyafajta esetében sem – nem lehet megvalósítandó cél,  azonban olyan kis létszámú és fiatal fajta esetében, mint a drótos magyar vizsla legalább a származás nyomon követésére fokozott hangsúlyt kell helyezni, hiszen ennek hiányában ellenőrizhetetlen például, hogy közeli rokon kutyákat egymással fedeztessenek. De ugyanúgy megvalósíthatatlan egy-egy vonal esetleges hibáinak kiküszöbölése, vagy akár a kívánatos jellemzők továbbvitele.

Mert bizony csiszolni, javítanivaló bizony még akad a fajtában. Sajnos a drótosok sok tekintetben még mindig igen heterogén képet mutatnak szőrzet tekintetében. Alapvetően két szőrzettípus különböztethető meg: hosszabb, puha, hullámos és rövidebb, kemény, szálkás. Míg az előbbi jól kozmetikázható és igen „látványos” megjelenést lehet kreálni belőle, addig az utóbbi gyakorlatilag nem igényel szőrzetápolást, igaz viselője általában nem lesz a kiállítások ünnepelt sztárja. Természetesen talán nem szükséges hangsúlyozni, hogy melyik az a típus, mely a vadászat követelményeihez, a szúrós, gazos, bogáncsos terepen való átgázoláshoz ideálisnak mondható…

Sajnos nem ritkák az idegrendszeri problémák sem, mint például a félénkség, illetve túlfűtött, vagy éppen apatikus, passzív viselkedés. Esetenként bizony a kisebb méret és túl világos szemszín is javításra szorulna.

Lassan járj, tovább érsz

Fent említett jelenségek azonban nem csak a tenyésztőkre rónak kötelezettséget, hanem igenis tudatosítani kell a jelenlegi és leendő tulajdonosok felelősségét is. Egyik véglet sem hozhat megnyugtató jövőt a drótosok számára. A kis egyedszám a populáció beszűküléséhez vezet, míg a robbanásszerű népszerűség hatására meginduló tömegtermelés felhígulást eredményez. Az arany középúthoz vezető lépéseket együtt kell megtenni. A tenyésztőknek tudatos, de kontrollált népszerűsítéssel, az érdeklődőknek, pedig átgondolt, felelősségteljes fajtaválasztással kellene támogatni a drótszőrű magyar vizsla jövőjét.

Ennek kapcsán feltétlenül idekívánkozik egy gondolat, mely régebben fogalmazódott meg bennem, és megfigyeléseim, tapasztalataim inspirálták. A magyar vizsla, amellett, hogy kiváló, sokoldalú vadászkutya, rendelkezik mindazon belső tulajdonságokkal, melyeknek köszönhetően problémamentes családi kutyaként is képes funkcionálni. Nem véletlen, hogy hazai fajtáink közül is a rövidszőrű az egyik legnépszerűbb hobbikutya. Internetes fórumokon se szeri se száma az ágyban, gazdi ölében durmoló, tündi-bündi vizslák fotóinak, ami önmagában még nem volna feltétlenül baj, de vajon előnyére vált-e, hogy oly nagy számban költözött panelházak emeleteire, vagy családi házak kertjébe (magányosan tartva, kennelbe zárva)? Vajon véletlen-e, hogy a „problémás” vizslák megmentésével immáron külön állatvédő csoport foglalkozik, vagy hogy az Interneten létezik egy oldal „Miért ne vegyünk magyar vizslát!” névvel?

Mindeközben egynémely „kanapékutyás” szinte hisztérikus kirohanásokat rendez a vadászat és vadászok ellen, holott gyakorlatilag kedvenc fajtájuk létét is nekik köszönhetik, a vizsla ugyanis VADÁSZKUTYA.

Persze egy vizslásnak sem „kötelező” vadásznia, vagy szeretni a vadászatot. Mindenkinek meg lehet a saját véleménye a témáról, de pusztán demagóg sztereotípiák miatt létjogosultságát tagadni, sőt szinte kampányolni ellene, finoman szólva sem összefüggésekben való gondolkodásra vall, pláne, ha az illető ráadásul vadászkutyát választott magának…

A vadászkutyák ugyanis munkakutyák, akik tettekre, feladatok végrehajtására születtek, melyhez olyan kifinomult érzékekkel rendelkeznek, melyek évtizedek, évszázadok gondos nemesítői munkájának köszönhetők. Csak az képes mindezt megérteni, aki látott már képzett vizslát eredeti feladata, a vadászat közben. Amikor a vizsla szinte megszállott állapotba kerül, szemében felizzik valami rejtélyes ősi tűz, és minden érzékszerve a környezet és a vad rezdülésére összpontosít. Mindezalatt – igazi ragadozóként viselkedve is – megmarad az ember segítőtársának, aki minden porcikájával gazdáját akarja hozzásegíteni a sikeres zsákmányejtéshez.

Ha esetleg nem is tudják eredeti funkciójukban maradéktalanul kihasználni adottságaikat, biztosítani kell számukra olyan lehetőségeket, ahol legalább feladat és mozgásigényüket kiélhetik (pl. agility, obidiance, stb…). Egyébként ma már létezik olyan sportág vadászkutyák számára, mely a vadászatot – annak egyes elemeit – szimbolizálja, de a zsákmány egy élet- és vértelen vászonzacskó (dummy). Igaz ez az ún. Working Teszt eredetileg a retrieverek sportja, de biztosan helyet tudnak szorítani néhány lelkes vizslásnak is. Akinek pedig még ez is sok, az tényleg ne válasszon magának magyar (de semmilyen más) vizslát. Számos fajta van, ami sokkal jobban mutat a kanapén.

„Fuss Forest, fuss…!”

Bár a magyar vizsla tagadhatatlanul kifinomult érzékkel rendelkezik a kényelem iránt, és kedvenc foteljéből olykor még dinamittal sem lehet kirobbantani, a szabadban szinte elnyűhetetlen állóképességgel fut, rohan, szaladgál. Mozgás-, és feladatigényét dőreség alábecsülni. Sok vizslatulajdonos tudna mesélni „csemetéje” viharos fiatalkoráról, mikor kedvencük nagyobb pusztítást végzett, mint John Rambo és a Robotzsaru együttvéve. Leleményességük e téren is határtalan: apportírozott növendék tuják, zsebkendő méretűre aprított ingek, gondosan kiásott, majd szakszerűen megrongált kerti vízvezeték, grillgyújtóssá szecskázott méregdrága kutyaház, high-tech, „EU-konform” kennel leamortizálás, csak hogy párat említsünk a legnépszerűbb „hőstettek” közül. Erre nem annyira könnyű egyértelmű  megoldást találni. Értelemszerűen alapvető fontosságú a rendszeres aktív séta, mely a mozgásigény kielégítése mellett kisebb-nagyobb játékos feladatok megoldását is kell, hogy jelentse a kutya számára. Így nemcsak fizikailag, de szellemileg is tornázhat. Mindemellett nagyon lényeges, hogy fiatal, és növendék korában lehetőség szerint minél kevesebbet tartózkodjon egyedül, felügyelet nélkül otthon. Ezzel elejét vehetjük annak, hogy unalmában kiélje kreatív hajlamait.

Legfontosabb talán azonban a vizsla szoros személyes kontaktus iránti igényének kielégítése. Úgy tartják, hogy a drótos nem sértődik meg olyan könnyen, mint a rövidszőrű, aki rosszmájú kritikusai szerint hajlamos lebernyeges füle végéig elpirulni és „öri-hari”-t játszani, ha gazdája szerinte hangosabban szól rá a kelleténél. Ezzel együtt a drótos is lágylelkű, szelíd, érzékeny alkat, aki bőven ért a játékos motivációval ötvözött kedves szóból. Nevelése, kiképzése ezért nem igényel kemény bánásmódot, sőt tanításához abszolút nem is indokolt a német vizslák robosztusabb karakterére szabott, esetenként poroszosabb iskola. Magas fokú intelligenciája, együttműködésre való hajlama, valamint megfelelni vágyása kifejezetten élvezetessé teszi a vele való foglalkozást.

A gazdával való szoros kapcsolattartás nemcsak munkában, hanem sima séta alatt is jellemző rá. Nem gyakori, hogy egy megfelelően nevelt, és képzett drótos elindul saját szakállára vadászni, vagy tekeregni egyet a szomszédban. Ha megkapja mindazt a figyelmet és törődést, amit megérdemel, nemcsak sokoldalú vadásztárs, de rendkívül alkalmazkodó, könnyen kezelhető, simulékony kedvenc is egyben.

Más kutyákkal általában jól kijön, sőt sok közülük igazi „kutyafuttatók bohóca”, aki mindenkivel hajlandó kergetőzni, hancúrozni egyet. Mindemellett szó sincs róla, hogy muja volna. Ismerek olyan drótost, aki mindig is türelmes és toleráns volt másokkal, ám mikor egy idegen német juhász rárontott, se perc alatt úgy lerendezte, hogy támadója a sebészeten fejezte be a kalandot…

Képesített „szagértő”

Saját megfigyeléseim szerint, a vizslák szagokhoz fűződő – már-már bensőséges – viszonya jelentősen eltér a többi fajtáétól. Ezt számtalanszor tapasztaltam, mikor vizslás háznál jártam látogatóban. Más kutya általában futólag megszaglászik, de egy vizsla nem egyszerűen szimatol, hanem félig lehunyt szemmel alapos elemzésbe fog. Képes akár műértő aprólékossággal centiről-centire haladva, akkurátusan megvizsgálni, és kiértékelni egy nadrágszárat, vagy kabátujjat.

Gyakorlott vadászok nagyra becsülik a drótos magyar vizsla kitűnő szaglását, hiszen már kutyájuk apró jelzéseiből is meg tudják mondani, hogy milyen vad lapul előttük a sűrűben.

A szakzsargonban „kiemelkedő orrjóságnak” nevezett tulajdonságát azonban nemcsak a vadászok veszik hasznát. Több magyar vizsla is bizonyította már, hogy profi keresőkutyaként is kiválóan megállja a helyét. A Fővárosi Tűzoltóparancsnokságon „Tűzfészek-kutató” rangban Szikra, egy drótszőrű magyar vizsla kan teljesít igen eredményes szolgálatot, 9 éves Sammy nevű labrador váltótársával együtt. Egyelőre ők ketten dolgoznak ezen a „szagterületen” hazánkban. A tűzfészek-kutató kutyák a tűzesetek helyszínét átkutatva, gyúlékony anyag maradványait keresik. Segítségükkel megerősítik, vagy kizárják a szándékos gyújtogatás lehetőségét. Munkájukkal rendkívül értékes időt és energiát spórolnak meg a bizonyítékok után kutató laboratóriumok, illetve a tűz okát vizsgáló tűzoltók számára.

Mindemellett a magyar vizslák kábítószer kereső, romkereső és lavinamentő szolgálatban is megállják a helyüket.

Azonban bármennyire is ellenállhatatlan egy vizslakölyök ráncos bőrével, hatalmas füleivel és bánatos pillantásával, mindenképpen szálljunk magunkba, mielőtt beszerzésére szánjuk el magunkat. Biztosan meg tudjuk adni vizslánknak a rendszeres és kiadós szabad mozgás lehetőségét? Tudunk biztosítani olyan lehetőséget, melyben kiélheti öröklött ösztöneit, vagy legalább megfelelő szellemi kihívást jelent számára? Ügyelünk rá, hogy lehetőség szerint mindenhová magunkkal vigyük, vagy legalábbis nem hagyjuk naphosszat tétlenül magára? Türelemmel viseljük kölyökkori csínytevéseit, és megfelelően értékeljük felnőttkori gyengéd ragaszkodását?

Ha mindezekre a kérdésekre felelősséggel „igent” válaszolunk, akkor minden esélyünk megvan arra, hogy egy drótos magyar vizsla jó gazdái legyünk és megtapasztaljuk mennyire csodás dolog vele együtt élni.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. május