Archive for the ‘Cikkek – Tenyésztő interjúk’ Category

Dashing Dawn border collie kennel bemutató

BORDER COLLIE KENNELEK

Dashing Dawn

Kennelalapítás dátuma: 2007
Eredmények: kétszeres bronzkoszorús mestertenyészet, Clubstar kennel 2013 & 2014 & 2015 (Angol és Ausztrál Pásztorkutya Klub)
Elérhetőség: Martonvásár, Dezső Tímea,  dashingdawn@gmail.com
Honlap: www.dashingdawn.hu

 

dashingdawn_vagott

Bemutatkozó videó

——————————————————————————————————————————————————————————–

„… eredményeink nemcsak büszkeséggel töltenek el, de kötelezettséget rónak ránk.”

Embert és autót próbáló időjárásban értem Radvánszky Katalin méltán híres, OF NEW DEAL yorkshire kenneljének, Zugló kertvárosi részén található otthonába. Miután  Katalin férje, Géza szívélyesen betessékelt, Dorka lányuk finom kávéval kínált, miközben a beszélgetéshez készülődtünk. Így gyakorlatilag pillanatok alatt sikerült megismerkednem majdnem az egész családdal (fiúk csak később futott be), ám némi hiányérzetem támadt. Sehol egy árva yorkshire terrier, de még a hangjukat sem hallottam sehol. Helyettük viszont egy kedélyes jákó papagáj köszöntött, aki teljes jogú családtagként, szabadon billegett a függönykarnison. Madár létére igazán jól neveltnek bizonyult. Nem lármázott, mikor visszarakták kalitkájába, hanem elmélyült szotyizásba kezdett, mialatt figyelmesen hallgatta négylábú barátai történetét.

-Tudomásom szerint az Of New Deal kennel nemcsak majd 20 éves múlttal büszkélkedhet, de ezidő alatt igen magas rangra is emelkedett mind hazai, mind nemzetközi szinten. Mennyire volt tudatos ez a karrier?

– Tenyésztői munkásságunkat kezdettől fogva a magas minőségre való törekvés jellemezte. Mindez persze önmagában sokszor kevés, ha az indulás nem jól sikerül. E tekintetben nyilván szükség van egy kis szerencsésre is. Kezdetben nekem mindig nagytestű kutyáim, főként német juhászkutyáim voltak. Mikor átmenetileg lakásba kellett költöznünk, ott nem tarthattunk nagy méretű ebet, én viszont mindenképpen szerettem volna kutyát. Egyszer, egy németországi parkolóban férjemet – aki, mint láthatta nem éppen aprócska termetű ember – két yorki visszazavarta a kocsinkba. Ő ennek hatására teljesen beleszeretett a fajtába és mivel akkor még nem volt „igazi” kutyás, ezért én annak is örültem, hogy az ő részéről egyáltalán felmerült maga az ötlet. Én csak ahhoz ragaszkodtam, hogy jó idegrendszerű kutyánk legyen. Első yorkink egy szuka, 17 évet élt velünk. Az ő egyetlen almának egyik kiskutyája teljesen elvarázsolta Gézát, hát megtartottuk őt is. Történt aztán, hogy Korózs András – aki akkoriban yorkival foglalkozott – felfigyelt a kutyára és javasolta, hogy járjunk vele kiállításra. Meglátta benne a „kiállítási kutyát” és a későbbiekben is nagyon sokat segített nekünk. Az ő támogatásával jártunk külföldre fedeztetni és kennelalapító szukánkat (Agria Dioletta) is neki köszönhetjük. Az egyik külföldi látogatásunk alkalmával vásároltuk meg Camparis Blueprint nevű kanunkat, akinek később rengeteget köszönhettünk, és aki nagyban hozzájárult elismertségünk kivívásához.

A kérdésre visszatérve, a yorkshire terrier tenyésztésében elért eredményeink nem születhettek volna meg, ha kezdettől fogva nem tartjuk magunkat egy bizonyos minőségi szinthez. Mi kifejezetten olyan vonalak felépítésére törekedtünk, melyek minden tekintetben (anatómia, fej, fogazat, szőrzet és nem utolsó sorban idegrendszer) a lehető legmagasabb színvonalat képviselik. Természetesen nem lehet minden párosításából csupa győztes kutyát nevelni, de nálunk sosem fordult elő „hobbi célú” fedeztetés. Ilyen értelemben mi mindig is magunknak, illetve saját elvárásainknak megfelelően tenyésztettünk, sohasem eladásra. A kiskutyák eladásánál – függetlenül attól, hogy champion várományos, vagy családi kedvenc lesz-e belőle – kizárólag azt tartottuk és tartjuk szem előtt, hogy a kölykök megfelelő helyre kerülnek e.

Úgy gondoljuk, hogy a közel 20 éves munka és az ezidő alatt elért eredmények nemcsak büszkeséggel töltenek el, de kötelezettséget is rónak ránk. Egyfelől tartanunk, illetve ha lehet tovább kell növelnünk tenyészetünk minőségét, valamint gondoskodnunk kell a tőlünk kikerülő kutyák és az általuk képviselt minőség megőrzéséről. Mi ennek érdekében kizárólag megfelelő körülmények közé és komoly szerződéssel vagyunk hajlandóak kiskutyát eladni, mely a tenyésztői garanciavállalás mellett, az új tulajdonosra is kötelezettséget ró. Aki túl szigorúnak találja, annak azt szoktam tanácsolni, hogy ne tőlünk vásároljon kutyát. A hazai keserű tapasztalataink ismeretében kölyökkutyáink zömében külföldre kerülnek, szukát pedig egyszerűen nem merek itthon eladni „a szukának egyszer az életében ellenie kell” című, óriási tévedés miatt.

Kevesen értik meg, hogy mindez nem nagyképűség, hanem elsősorban kutyáink, valamint a majd két évtizednyi gondos munkánk védelmét szolgálja, melyből férjem és gyermekeim egyaránt kivették, és mai napig kiveszik részüket.

– Úgy látom, hogy a népszerűségben előretörő ölebek mellett a yorkshire terrier változatlanul „slágerfajtának” számít. Mi tanácsol azoknak, akik yorki vásárlásán törik a fejüket, de nem szeretnék, ha átvernék őket?

– Tény, hogy a yorkshire terrier megjelenése, de főleg terrier karaktere miatt tartja pozícióját és mindig is eladható fajta volt. Az is tagadhatatlan, hogy bizony nem tartozik a legolcsóbb fajták közé.

Én, a hozzánk forduló érdeklődőknek elsőként azt szoktam tanácsolni, hogy gondolják át saját körülményeiket, illetve azt, hogy egy ilyen típusú kutya mennyire passzol saját habitusukhoz. Ez nagyon fontos, mert vannak emberek, akik nem rendelkeznek a yorkshire – vagy bármilyen más terrier – tartásához szükséges mentalitással.

Másodjára azt tanácsolom, hogy nézzen szét több helyen és csak azután döntsön, hogy megnézte a tartási körülményeket, a szülők és kölykök viselkedését.

Harmadik javaslatom, hogy ne akarjon senki azonnal kutyát venni. Egy jó kutya nem olyan, mint egy műszaki cikk, hogy gondolok egyet, hip-hop bemegyek az áruházba és leveszem a polcról. Egy tisztességes tenyésztőnél nem folyamatosan, „futószalagszerűen” vannak kiskutyák.

A magunk példáját említve, nálunk nagyon kevés alom születik, azok is csak a téli időszakban, mert olyankor nincs kiállítási szezon és  maximális figyelmet tudunk szentelni rájuk. Hiába tenyésztünk ennyi ideje, minden egyes szülést végigizgulunk, ezt követően, pedig folyamatosan együtt vagyunk a kiskutyákkal, minimum 2 hónapig. Elképzelni sem tudjuk, hogy ennél kevesebbet foglalkozzunk velük. Ez az odafigyelés és gondoskodás is hozzájárul ahhoz, hogy a tőlünk származó yorkik híresek egészséges, stabil idegrendszerükről, mely a normális együttéléshez nélkülözhetetlen.

Végül pedig beszéljünk az árról. Mindennek meg van a maga ára. El kell dönteni, hogy ezt kinek akarjuk megfizetni, a tenyésztőnek, vagy az állatorvosnak. Számtalan példa bizonyítja, hogy az olcsón vásárolt kutya, mely egy szaporítónál látta meg a napvilágot gyakran különféle örökletes betegségekkel küzd, és emiatt állatorvosi kezelése végül többe kerül, mint drágább, de állatorvossal csak a kötelező oltásokon találkozó társa. A magas ár önmagában persze még semmit sem takar, ha nincs mögötte tenyésztői garancia, mely egyfajta biztosíték a minőségre.

– Örülök, hogy egy szóba került az idegrendszer és az egészség kérdése. Azt gondolom, hogy sokan mindkettő tekintetében negatívan ítélik meg a fajtát. Hirdetésekben itt-ott olvasható „mini” és „extramini” jelenség nem hordozza magában ezek esetleges romlását?

– A miniatürizálást tulajdonképpen a kuriózumérték miatt megnövekedett kereslet indukálta. Egyébként vicc az egészben, hogy azok, akik 1-1,5 kilós yorkikat keresnek, sokszor nincsenek is tisztában azzal, hogy valójában mekkora is egy ilyen méretű kutya.

Mindenesetre a standard szerint 2,5-3 kiló között van a yorkik normális mérete. Ezek a kutyák sokkal egészségesebbek, és „strapabíróbbak”, tartásuk problémamentes. Már csak ezért sem lehet tenyészcél a „minitenyésztés”.

Az igazi yorki temperamentumos, pörgős és magabiztos. Nem igényli, hogy állandóan dédelgessék. Persze félreneveléssel, kényeztetéssel a jó kutyát is könnyű elrontani… Sokan valóban hajlamosak könnyedén kezelni az idegrendszer kérdését, holott pont ezeknek a kis állatoknak – akik állandóan emberközelben vannak – kell igazán stabil idegrendszerrel rendelkezniük.

Szerencsére azonban lassan kialakul a köztudatban ez a szemlélet és manapság a tenyésztők egyre nagyobb hangsúlyt fektetnek erre, valamint az egészség kérdésére.

– Úgy tudom, hogy a tenyésztés mellett küllembíró is. Ennek kapcsán több kérdés is felvetődik: Mi nehezebb tenyésztőként bírálni, vagy bíraként kiállítani? Mit gondol a bírák tenyésztés irányvonalát befolyásoló felelősségéről?

– Azt gondolom, hogy a bíróként különösen nagy hasznát veszem a tenyésztéssel eltöltött évtizedek tapasztalatainak. Kicsit tartanak is tőlem, mert tudják, hogy ennek tükrében előlem igen nehéz bármilyen hibát elrejteni.

Bármennyire is nehezen hiszik el egyesek, bíróként semmivel sem könnyebb kiállításon szerepelnem, mint akárki másnak, sőt…a bíró kollégák sok esetben kritikusabban nézik az általam felvezetett kutyát.

Mindemellett azt sem árt tudni, hogy a bírok nem ismerhetik személyesen az egész testületet. Rengetegen vagyunk úgy, hogy fogalmunk sincs arról, hogy éppen egy kolléga fogja a póráz végét, vagy sem.

A bírói szemlélet valóban elvihet egy-egy fajtát egyik, vagy másik irányba, de véleményem szerint csak abban az esetben, ha az nem elég erős, nem elég homogén. Persze minden fajtának vannak típusai, melyek közül minden bírónak megvan a maga kedvence, de ezek a dolgok a gyakorlatban kiegyenlítik egymást.

Ahogyan minden olyan megmérettetés, ahol emberek hoznak döntéseket, léteznek jó és rossz ítéletek. A bíró is ember, aki tévedhet. Nem gondolom, hogy egy – egy rossz döntés maradandó nyomot hagy bármely fajta tenyésztésében.

Ha pedig valaki hozzá nem értőnek ítél meg egy bírót, akkor egyszerűen ne nevezzen arra a versenyre, ahol az illető bírál.

– Ha már típusoknál tartunk, milyen a „of new deal” típusú kutya?

– Erre azért nehéz válaszolni, mert bár az ember igyekszik követni és kialakítani egy általa elképzelt típust, mégsem skatulyázhatja be magát, mert  a tenyésztés maga is folyamatos változás, fejlődés, melynek része az új trendek követése.

Ha végignéz kutyáinkon, láthatja, hogy az igazi modern show kutyák mellett vannak ettől eltérő külleműek is, akik tenyésztési szempontból legalább olyan értékesek és fontosak. Egy igazán jó kiállítási kutyának nagyon sok mindennek kell megfelelnie: anatómia, fej, fogazat, szőrszerkezet, karakter és nem utolsó sorban habitus. Hiába kiváló adottságú egy kutya, ha utálja a kiállítások hangulatát, és ezáltal nem tudja megmutatni magát.

Ha ki kellene emelnem néhány jellemzőt, akkor a kiemelkedően szép fejet és mindenekelőtt a kimagaslóan jó idegrendszert említeném. Ezt még ellenfeleink is elismerik.

– Ennyi sikerrel a hátuk mögött, milyen célokat szeretnének még megvalósítani? Gondolok itt például a yorkik gyűrűjében hancúrozó törpe tacsira…

– A tacskók  – mert több is van blőlük – Dorottya „lelkén száradnak”, aki fiatal kora ellenére rutinos kutyásnak számít. Az egyik kiállításon teljesen megbabonázták ezek a kis rövid lábú fickók. Ő azzal magyarázta, hogy olyan „sajna szemük van”… Megboldogult Márcé János, a Minigolf Kennel néhai tulajdonosa felkarolta Dorottya ambícióit, és segített kiválasztani első tacskóját (Tormási Darling Top Falpala) Borsfai Csaba tenyészetéből. Nem sokkal halála előtt János megkért bennünket hadd ajándékozzon lányunknak még egy kutyust, ő Minigolf Kacat. A harmadik dakszlit, Minigolf Cefrét, Jakkel Tamástól (János halála után ő vette át a Minigolf Kennelt) kaptuk, szintén ajándékba. Nagy megtiszteltetés számunkra, hogy más fajtával foglalkozó nagynevű tenyésztők megbíztak bennünk annyira, hogy kiváló minőségű kutyákat adjanak nekünk. A nagy „tacskóláz” közepette már megszületett Dorka Duracel Dax kennelneve is. Azt, hogy mit hoz a jövő, nem tudjuk. Az azonban biztos, hogy ha a gyermek mégsem folytatná komolyabban, tacskó mindig lesz nálunk a yorkik mellett.

Ami pedig a yorkshire terriereket illeti, tenyészetünkből ezidáig több száz Champion és több tucat Interchampion kutya került ki. Hosszú évek óta minden Világ és Európa kiállításon az élvonalban szereplünk. Nemzetközi szinten ismernek és elismernek minket, rengeteg külföldi baráti kapcsolattal rendelkezünk. Minden kutyánkra kivétel nélkül, egytől-egyig büszkék vagyunk, de ennél is nagyobb öröm és elismerés számunkra, ha kiemelkedő tenyészetek tőlünk vásárolnak kutyát, illetve kutyát adnak el nekünk. Úgy gondolom, hogy ez jelenti számunkra az igazi szakmai elismerést. A tenyésztés állandó változás, különböző célok folyamatos kitűzését és elérését is jelenti. A sikerért és az elismerésért, még most is minden alkalommal meg kell küzdenünk.

Mindezek ellenére a mai napig nincs annál nagyobb boldogság számunkra, mikor egy gazdi felhív azzal, hogy mennyire hálás nekünk, a tőlünk vásárolt kutyájáért. Ezek azok a pozitív élmények, melyek minden nehézségen átsegítenek.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. február

Az Angol Bullterrierrel kapcsolatos interjú leszervezése több okból sem volt egyszerű. Ennek ellenére külön köszönet illeti Cseszneg Györgyöt (és a szervezésben résztvevő feleségét, Gizellát), hogy bokros teendői ellenére, külföldre való utazását szakította meg a beszélgetés kedvéért.

György a Cosmopolitan kennel tulajdonosaként régóta ismert a hazai és nemzetközi  Angol Bullterrieresek körében. Tenyészészete Világgyőztes, Fiatal Világgyőztes, Európa- és Fiatal Európagyőztes címek mellett ritkaságszámba menő speciál kiállítás, a Kontinens Európa Trophy Győztes, valamint Kontinens Európa Open Show B.I.S. címmel is büszkélkedhet, emellett innen került ki a legtöbb champion kutya, melyek száma huszonnyolc. Közülük számosan Inter Champion, Grand Champion, Show Champion és Fiatal Champion címet, illetve  különböző kiállításokon 5 BIS címet is elértek.

Mindezeken túl György kezdeményezője volt a Hungária Bullterrier Klub megalapításának, melynek 8 évig elnöke volt. Jelenleg a Magyar Bullterrier Tenyésztők és Kedvelők Egyesületének (M.B.T.K.E.) örökös tiszteletbeli elnökeként, rengeteget tett és tesz a mai napig a fajtáért, mely iránt érzett szenvedélyes szeretete minden mondatában érezhető.


– Hogyan ismerkedett meg ezzel a nem mindennapi fajtával?

– Az Angol Bullterrierhez való vonzódásom egész fiatal gyermekkoromig nyúlik vissza. Vidéki gyerekként mindig érdekelt a vadászat. Akkortájt olvastam a Kutya újságban egy vadászról, aki ilyen kutyával járta az erdőt. Ez tovább erősítette bennem a fajta iránti érdeklődésemet. Később, kicsit nagyobb fejjel rendszeresen jártam a budapesti CACIB kiállításokra. A 60’-as években láttam ott először két osztrák bullterriert élőben. Mondanom sem kell, hogy ez még tovább fokozta a rajongást. Történt aztán, hogy az egyik kiállításon hatalmas tömegre lettem figyelmes. Mint mindenki, én is abba az irányba indultam. Kiderült, hogy az érdeklődés tárgya az a ring volt, ahol Angol Bullterrierek szerepeltek. Persze én is belelkesedtem, engem még is elsősorban az fogott meg, ahogy a szomszéd üres ringben egy bully önfeledten játszott gazdájával. Annyira magával ragadott az a mérhetetlen szenvedély, önfeledt vidámság és hihetetlen kedvesség, ami a kutyából áradt, hogy én onnan már egy kis Angol Bullterrierrel tértem haza…

– Nem félt, hogy a döntésével előítéletek céltáblájává válik?

– Engem – és nyugodtan ki merem jelenteni, hogy a fajta minden kedvelőjét, tartóját és tenyésztőjét – kizárólag a bullterrier más fajtával össze nem hasonlítható karaktere fogott meg. Őszintén szólva minket a mai napig meglep és felháborít az a hozzáállás, ahogyan  fajtánkat, és annak kedvelőit kezelik. Nyugodtan ki merem jelenteni, hogy az angol  bullterrierről állított sztereotípiáknak semmi alapja sincsen.

Talán nem véletlen, hogy a nálunk sokkal fejlettebb országokban a bullykat kifejezetten gyermekes családokba ajánlják, mint tökéletes kedvenc. Napestig sorolhatnánk pozitív tulajdonságait, de egyet mindenképpen kiemelnék, ez pedig az emberek iránti hihetetlen nyitottsága, és végtelen szeretete. Egyszerűen elképzelhetetlen – és tudomásunk sincs róla – hogy akár itthon, akár külföldön Angol Bullterrier valaha emberre támadott volna. Ez a fajta bárhol, bármikor képes barátságot kötni bárkivel, aki egy jó szót szól hozzá, és inkább meghal, de sosem harapna meg senkit. Ennél gyengédebb viszonya már csak a gyermekekhez fűződik. Egyszerűen imádja őket, sőt egyenesen rajong értük, ráadásul elképesztő fájdalomtűrőképességgel rendelkezik, ezért még a legdurvább játékokban is örömmel és végtelen türelemmel vesz részt. Egyik tőlem származó kutya például egy ismerősömhöz került, aki dísznövénykertészettel foglalkozik. Mikor nála jártam látogatóban, feltűnt, hogy a növényein sehol nem láttam jellegzetes kiégett foltokat, amiket a kan kutyák szoktak kipisilni. Ő sem értette, de bullyja tanítás nélkül, egyszerűen magától tudta, hogy hová végezheti dolgát és egyszer sem emelte rá a lábát egyik drága tujára, vagy díszfára sem. Kora délutánra járt az idő, mikor a kutya egyszer csak felpattant és ágyúgolyóként a kerítéshez rohant, ahol az izgalomtól reszketve, szűkölve pattogott egy helyben. Kiderült, hogy a gyerekeket várta haza az iskolából, akik rendszeresen megdögönyözték. Kedvenc játékuk az volt, mikor egyikük a hátára ült, míg a másik a kutya hátsó lábait megemelve talicskaként tolta maga előtt a párost. Egyetlen helyzet, amikor Angol Bullterriert láttam szembefordulni felnőtt emberrel, az akkor történt, mikor egy családi összejövetelen az egyik rokon hátulról felkapta azt a lurkót, akivel a kutya rendszeresen együtt játszott. A gyermek természetesen megijedt és rémülten felsikoltott. Ekkor a már említett kutya előrobbant és éktelen ugatásba kezdett, mert azt hitte kis barátját veszély fenyegeti. Ez az Angol Bullterrier igazi arca, mi ilyennek ismerjük és szeretjük őt.

– Én ismertem személyesen Angol Bullterriert és mindenben alá tudom támasztani, amiket eddig a fajtáról mondott. Bevallom, éppen ezért megdöbbenve hallom, hogy a 90’-es évek médiahisztériája nemcsak nem kerülték el, de a kreált botrány hullámai a mai napig ostromolják a fajtát és kedvelőit.

– Az egészért a média a felelős, mely részben felületes tájékozatlanságból, részben tudatosan, a puszta a szenzációhajhászás érdekében félretájékoztatták a tömegeket. Munkásságuk eredménye az a tömeghisztéria, melyet világszerte keltettek. Németországban például a vérfagyasztó tudósítások annyira felkorbácsolták a közhangulatot, hogy bizonyos csoportok szabályosan vadásztak a „harci kutyákra” a nyílt utcán, kitépték őket gazdájuk kezéből, és a helyszínen agyonverték, vagy felakasztották szerencsétleneket.

De itthon sem különb a helyzet. A közelmúltban történt XVI. kerületi, szomorú tragédiát követően, melyben pitbull keverékek okoztak balesetet, – miután a vétkes gazda elutasította megkeresésüket – a sajtó felkereste egy kedves Angol Bullterrieres barátunkat, hogy az ügy kapcsán beszélgessenek. Ő gyanútlanul és készségesen állt kötélnek, azt remélve, hogy talán sikerül tisztázni valamelyest a berögzült félreértésekből. A beszélgetés alatt kutyái – Angol Bullterrierhez méltón belebújtak az újságírók ölébe, akiket teljesen elbűvöltek kedvességükkel. Ennek ellenére a híradásokban ezeknek a kutyáknak a fényképei szerepeltek  „pitbull”-ként. El sem tudom mondani, hogy egy-egy ilyen baklövés mennyi kárt okoz mindazoknak, akik hosszú évek, évtizedek óta küzdenek azért, hogy töröljék a köztudatba rögzült torz képet az Angol Bullterrierről, illetve helyreállítsák a fajta indokolatlanul bemocskolt hírnevét. Kár lenne ezt a munkát téves információkkal, hiányos ismeretekkel, félrevezető tudósításokkal tönkretenni. A fajta híveivel hosszú évek óta szervezünk fajtanépszerűsítő akciókat, ahol bemutatjuk a nagyközönségnek a valódi Angol Bullterriert. Egy-két hasonló híradás azonban mélyebben rögzül az emberekben, és tönkre teszi ezeket az erőfeszítéseket. Ennek köszönhető, hogy jött már hozzám „tudós kutyabarát” fiacskáját okítva azzal, hogy „látod kisfiam, ez az a fajta, ami 10 másodperc alatt széttép egy embert!”

De említhetném azt az incidenst is, mikor feleségemet az egyik bevásárlóközpont parkolójában valósággal lerohanta egy férfi, heves szitkokat szórva, rendőrrel fenyegette, mikor megpillantotta a kocsi hátsó ülésén egyik kutyánkat.

– A média csúsztatásán túl miből fakadhatnak a fajtát övező sztereotípiák?

– Ennek egyik oka nyilván az állandóan előcitált „viador múltja”. Ezzel nem lehet mit kezdeni, tény, hogy a fajta egykoron innen indult, de könyörgöm, az Angol Bullterrier 175 éves történetében ez csupán néhány év! Megálmodója már a kezdet-kezdetén kiállításokra is járt kutyáival, ahol nagyon hamar népszerűek lettek ezek az ebek és innentől kezdve gyakorlatilag teljesen más irányt vett a tenyésztése. Nincs is értelme erről beszélni, hiszen az akkori és a mostani bullterrier mind jellemét, mind természetét, mind küllemét tekintve, teljesen átalakult.

Lehet, hogy voltak az ősök között kutyák, melyek a „pitben” , azaz a ringben harcoltak fajtársaik ellen, – hiszen James Hinks korábban kutyákat tenyésztett a küzdelemre – de ebben az időben minden kutyát bevetettek, ami alkalmasnak tűnt erre.

Az 1835-ös kutyák – kutyák elleni küzdelmének betiltása után, 15 évvel tenyésztette ki az Angol Bullterrier ősét és csak 12 évvel később fogadták azt el.  A világon másodikként megrendezett kiállításon már sikerrel szerepelt, – 27 év telt el a betiltás óta.

Ha valaki megnézi a korabeli grafikákat és összehasonlítja a mai Angol Bullterrierrel, semmi hasonlóságot nem fedez fel, hisz 175 év után ez már egy teljesen új fajta. Miként küllemre, a természetre ugyanúgy eltér az esetleges vagy vélt elődöktől. Ha ez az a kutya lenne, amit egyesek vérengző fenevadként állítanak be, akkor sohasem kapta volna a nemes voltára, nagyszerű természetére, csodálatos karakterére utaló „Fehér Herceg”, Fehér Lovag” titulust, ahogy Őt az egész világon ismerik.

A CRUFT’S-on a kiállítások kiállításán a legszebb kutyának választották, ezzel felkerült a fajták „ felső házába”. Ezt is kevés fajta esetében mondhatjuk el.

Az elmúlt 175 év alatt korábbi fajták tűntek el, és számos új fajtát tenyésztettek ki. A mai Angol Bullterrierben semmi, de semmi nem utal az esetleges múltjára. Ez egy öntudatos, békés, családszerető, bohókás, játékos fajta.

Engem felelős embernek ismernek, el tudja rólam képzelni, hogy valami olyasmit csinálnék, ami árt embertársaimnak? Az életem értelme a családom, a feleségem, gyermekeim, unokáim. Bármelyikükért gondolkodás nélkül adnám az életem. Gondolja, hogy olyan állatokkal venném Őket körül, amelyek veszélyt jelentenének épségükre, életükre?

Egyetlen tulajdonság, melyet a fajta régi korszakából érdemes kiemelni, az az Angol Bullterrier hihetetlenül erős kötődése az emberhez, mely pont a ringben köttetett, ahol senki másra nem számíthatott, csak gazdájára.

Sajnos nagyon sokat ártott megítélésüknek, hogy kultuszuk főként a kétes, bűnözéshez kapcsolható egyének körében dívott, akik státuszszimbólumként előszeretettel mutatkoztak ilyen markáns megjelenésű, csupa izom kutyákkal, a közvélemény pedig azonnal társította a fajtát ezekhez az emberekhez. Holott azt is tudni kell, hogy például Angliában az Angol Bullterrier tenyésztők és tartók döntő többsége az elitrétegből, a magasan kvalifikált, elismert emberek közül került ki. Nyilván nem véletlen az sem, hogy ugyancsak Angliában, ahol a mai napig az egyik legnépszerűbb fajta, és ahol 3000 kölyök születik évente, kifejezetten gyermekes családokba ajánlják.

A „harcikutya hisztéria” németországi története bizonyos pontok hasonló pályát futott be a hazaival, ugyanakkor – logikusan végiggondolva –  igen „érdekes” összefüggéseket is sejtet, melyeknek semmi köze az érintett fajták vélt veszélyességéhez. Egy pitbull okozta kutyatámadás hatására –  melyben egy török gyermek életét vesztette – robbant a bomba és a média teljes offenzíváz indított. Az aktuális politika persze a demagóg populizmus jegyében meglovagolta a média által felkorbácsolt közhangulatot és több „harcikutyának” kikiáltott fajta, többek közt az Angol Bullterrier is import és tenyésztési tiltólistára került. Senkit sem érdekelt, hogy egy akkoriban halálos kimenetelű kutyatámadásokról készült, hiteles adatokkal és tényekkel alátámasztott statisztikából világosan kiderült, hogy a vizsgált 6 év alatt bekövetkezett 19 halálos kimenetelű balesetben nemcsak hogy egyetlen egyszer sem vett részt az Angol Bullterrier, de még a könnyű harapásos esetekben sem jegyezték föl soha a nevét.

Tudni kell, hogy ezidőtájt az Angol Bullterriert, egyre inkább elterjedté vált, olyannyira, hogy az 5. legnépszerűbb fajta lett Németországban, veszélyeztetve több nemzeti fajta hegemóniáját. Magyarán a döntés kapóra jött a politikusoknak, illetve a hazai fajták tenyésztőinek egyaránt. Érdekes mellékszál, hogy évek után feloldották a tilalmat, ezzel együtt magasabb ebadó fizetésére kötelezték a „veszélyes fajták” tartóit. Kérdezem én, hogy tegyük fel: ha egy fajta veszélyes volna, akkor mennyi védelmet biztosít ellene a magasabb adó…, vagy csak arról van szó, hogy mivel a szankcionálással nem tudták derékba törni népszerűségét, akkor legalább egy kis pénzt csináljanak belőle…?

Roppantul eltúlzott és túldimenzionált az Angol Bullterrierek kutyákra való veszélyessége. Alaptalan és túlzó az is, hogy agresszivitásából fakadóan nehéz az egyedek pároztatása, vagy a szukák megölnék egy-egy utódukat. Ez utóbbi megfigyelésről időközben bebizonyosodott, hogy ezért a ritkán előforduló viselkedésért – az elléssel járó túlzott kalcium kiürülésnek köszönhető –  megváltozott hormonháztartás a felelős, mely kalcium pótlással teljességgel kiküszöbölhető.

Nem hozzáértő, dilettáns, „önjelölt szakértők”, tudni vélik, hogy a fajta terhelt anatómiai, egészségügyi és idegrendszeri problémákkal. Ez nem igaz! Utána kell nézni! A fajta számos nemzetközileg elismert szakértőja, köztük Dr. Petrási Zsolt (PHD), a Kaposvári Állattenyésztési Egyetem kutyatagozatának vezetője, ellenkező bizonyítékokkal bír. Amennyiben vannak is a fajtához köthető negatívumok, azok egyedi esetek, elvétve fordulnak elő, azaz nem jellemzőek.

Az Angol Bullterrier tökéletesen szocializálható és az ilyen egyedek nem jelentenek nagyobb veszélyt fajtársaikra, mint más hasonló méretű kutyák, sőt, magabiztosságuk és kiegyensúlyozottságuk révén nem könnyen provokálhatók, így több összezördülést el is kerülnek, mint mások. Viszálykodás helyett inkább játszani szeretnek. Persze hazugság volna azt állítani, hogy nem történnek köztük kisebb csetepaték, de ezek  – a közhiedelemmel ellentétben nem életre-halálra zajló küzdelmek – a mindennapi kutyatartással együtt járó átlagos nézeteltérések. Az Angol Bullterrier nem agresszív, hanem  – mint minden büszke, öntudatos kutya – domináns, és ezt a két dolgot súlyos hiba összekeverni.

Ne feledjük el, minden kutya szeretne falkavezér lenni. Az,  hogy azzá válik-e, az fizikai és mentális dominanciájától függ.  A többiek pedig behódolnak, így  alakul ki a rend és az egyensúly viszonya közöttük. Kétségtelen az Angol Bullterrier ebben élen jár. Ő csak az embert fogadja el fölötte valónak.

Nekem 20 éve szinte állandóan 5-6 Angol Bullterrier mozog teljesen szabadon az udvaromban. Gond nélkül élnek együtt, ha pedig nagyritkán valamin összeszólalkoznak, egy hangos szó mindig elég volt, hogy abbahagyják, és soha egyetlen egy csepp vér nem serkent ki nézeteltéréseik nyomán. De magyarázkodás helyett elég megnézni kiállításokon az Angol Bullterrieresek körét. Nagy boldog csapatként együtt henyél a társaság, legfeljebb a sűrű farokcsóválás tűnhet föl az arra látogatónak.

Egyébként is sziklaszilárd meggyőződésem, hogy veszélyes fajták nincsenek! A kutya faj sok-sok ezer éve már, hogy domesztikálódott.  Napjainkban több mint 400 fajtát számlálunk. Jó lehet, mind eltérő küllemű, természetű vagy karakterű, de közülük egyik fajta sem veszélyes. Veszélyes emberek vannak, akik veszélyes egyedeket nevelnek, függetlenül melyik fajtához tartoznak. Harci kutyák pedig nincsenek, ezt a média kreálta. Amennyiben lennének, akkor ide több tiz fajtát lehetne sorolni, mert a különböző földrészeken, más és más kutyákat használtak a korabeli küzdelmekben, melyek ma számos ázsiai stb. fajta őseikként lennének értelmezhetőek.

Szívből remélem, hogy ha esetleg újraalkotják az időközben eltörölt idevonatkozó magyar törvényt, hazai politikusaink jóval több józanságot és szakmaiságot fognak mutatni a témában.

– Egy könyvben olvastam, hogy az Angol Bullterrier olyan fajta, ami nem fogad el idiótákat gazdájának. Milyen a bullterrier ideális gazdája?

– A bully öntudatos, bátor, aki csak azt tiszteli, aki egyenes, korrekt és fellépésében és mentálisan is a kutya fölött áll. Ezeknek az embereknek tökéletes társa, feltétel nélkül elfogadja őket és engedelmeskedik nekik. Ez a fajta imád a középpontban lenni, sőt egyenesen megsértődik, ha nem tekintik egyenrangú családtagnak. Legendás ember és gyermekszeretetéről már beszéltem, emiatt tökéletes családtag.

Emellett az Angol Bullterrier csodálatos show kutya: élvezi a rivaldafényt, derűt, magabiztosságot sugároz, jól érzi és fantasztikusan mutatja magát a kiállítási körben.

Mindazonáltal összességében azt tudom mondani, hogy az Angol Bullterrier ideális gazdája kizárólag egyedi karaktere és belső értékei miatt választja társául ezt a fajtát.

– Az elismerésre méltó tenyésztői eredményei mellett, az Egyesületben is aktív tevékenységgel segíti a bullterrieresek munkáját. Mit tart eddig elért legfontosabb sikereiknek?

– Bár az Egyesület a civil bullysok kezdeményezésére jött létre, már igen komoly eredményeket tudhat maga mögött. Tavaly mi képviseltük az országot a nemzetek közötti versenyen, ahol tízből hatodikok lettünk.

Idén pedig Tatán sikerült megrendeznünk egy olyan kiállítást, ahol tíz ország és Anglia három elismert tenyésztő-bírója képviseltette magát. A rendezvényről – mely Central European Open and Trophy Show-ként került a köztudatba – azóta csak szuperlatívuszokban beszélnek, sőt, nemzetközi fórumokon az első három legrangosabb kiállítás közé sorolták.

Mindazonáltal szívből remélem és kívánom, hogy a bullterrieres társadalom minél előbb megtalálja a közös hangot és ismét egyesüljön, mert a jelenlegi megosztottság sem nekünk, sem a fajtának nem tesz jót.

Az angol bíróktól tudom, hogy a Kontinensen, Lengyelország mellett, jelenleg Magyarországon folyik a legszínvonalasabb Angol Bullterrier tenyésztés. A legszebb Angol Bullterrierek innen kerülnek ki. Véleményem szerint, ez annak a sok kiváló és tehetséges fiatal tenyésztőnek köszönhető, akik sikerrel viszik tovább a magyar Angol Bullterrier tenyésztés hagyományait.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2010. július

„…a  Cavalier a legtökéletesebb kompromisszumot testesíti meg számomra,…”

Megszoktam már, hogy beszélgetéseim a legkülönfélébb helyeken szoktak zajlani: kávézóban, étteremben, nappaliban, vagy éppen a konyhában ülve, de volt példa, hogy a természet lágy öle, sőt saját autóm adta az interjú helyszínét. Ezúttal tovább bővült a repertoár, ugyanis Gönczi Ildikóval folytatott társalgásunkra Debrecen egyik frekventált parkjában került sor. Ildikó 16 éve foglalkozik Cavalier King Charles spánielek tenyésztésével. Ezidő alatt Quilymon kennelének kutyái révén – számtalan hazai és nemzetközi elismerés mellett – kétszeres bronzkoszorús mestertenyésztői, valamint hatszoros Év tenyésztője címet ért el.

– A fajta tenyésztésével eltöltött idő és elért eredményei tükrében talán botor kérdés, de azt találta meg a Cavalierekben, amit hajdanán keresett?

– Én „kutyabolondként” nőttem fel. A kutya már zsenge gyermekkoromtól kezdve meghatározó élményt jelentett számomra. Lehetőségeim, körülményeim, sokáig nem tették lehetővé a kutyatartást. Mire elérkeztem odáig, hogy álmom valóra válhat, viszonylag kiforrott koncepcióval rendelkeztem e téren. Én mindig is kistestű, bájos, „simogatni való” kutyát szerettem volna tartani. Ennek ellenére nem akartam minikutyát. Azt is szerettem volna, ha nem egyszerűen csak öleb, hanem mozgékony és kedves társ minden szabadidős sportban, vagy kiránduláson. Nagyon szerettem az uszkárt, illetve a cocker spánielt, ám visszatartott az uszkárok jelentős kozmetika-igénye, illetve az akkoriban mindkét fajtánál általános farokcsonkítás. Emellett azt is szerettem volna, ha a választott fajta egészséges, és viszonylag ismeretlen.

Mindent egybevetve a Cavalierre esett a választásom. Első kutyámat 88’-ban vásároltam, hosszas levelezés után. Most sincs sok, de akkoriban még nagyon kevés volt belőle, az emberek sem nagyon ismerték.  Bár már ekkor dédelgettem a tenyésztés gondolatát, de az alig néhány egyedből álló hazai állomány sokáig akadályozta megindulásomat ebbe az irányba. Az igazi áttörést finn import black and tan színű kanom, Marjaniemen Aswad Quabus (Bubiz) jelentette. Rá két évig kellett várnom, de megérte. Élete első klubkiállításán fajtagyőztes lett, két év múlva a budapesti Világkiállításon Res.CACIB címet nyert, emellett Interchampion, Hungária Champion, Babérkoszorús Hungária Champion, többszörös Év kutyája és veterán Champion titulust ért el. Vitathatatlan értékei mellett „életrajza” is igen különleges volt. A Finnországból érkezett Bubiz angol vonalú kutya volt, aki Szíriában látta meg a napvilágot… Ő volt kennelem black and tan és ruby állományának megalapozója. Ugyanebből a tenyészetből jött – a szintén black and tan – Marjaniemen Milleneum Yade, aki Inter- és Hungária Championátusig jutott.

A tarka és tricolor színváltozatok alapjául Aneridee Crest Creation-al történt párosítás szolgált. Tőle származik Quilymon Edwin Prince, aki kennelem egyik legsikeresebb kutyája és az általam leginkább kedvelt típust képviseli. Jelenlegi favorit kutyám – az angol import kantól származó – Quilymon Quicxotic Top Guy.

Az elért sikerektől függetlenül mondom, hogy a Cavalier beváltotta hozzá fűzött reményemet, így a legtökéletesebb kompromisszumot testesíti meg számomra, s bár sok fajtát kedvelek, nem tudom elképzelni, hogy másmilyen kutyát tartsak rajtuk kívül.

– Az imént elhangzott többféle színváltozat. Mit takar ez pontosan?

– A Cavalier iránt érdeklődő gazdijelölt abban a szerencsés helyzetben van, hogy négyféle színből is választhat magának kedvére valót: a kitenyésztés helyszínéül szolgáló palota után „blenheimnek” nevezzük a gyöngyházfehér alapon gesztenyevörös foltokkal ékesített bundát. Némely bleinheim színű kutya különlegessége a fejbúbon megtalálható, hüvelykujj alakú folt, az ún. spot.

A „tricolor” megnevezés a fekete, cser és fehér színek szabályos kombinációját takarja. I. Károly törpe spánieljei többnyire fekete színűek voltak. Noha a standard fura mód nem engedi meg ezt a színt, az erre emlékeztető „black and tan”, azaz a fekete alapon szabályos cser jegyeket viselő bundát igen.

Végül meg kell említenünk a „ruby” változatot is, mely az egyszínű rozsdavörös szín megnevezése.

Egy Cavalier testileg, lelkileg és szőrzet tekintetében körülbelül 3-4 éves korára érik be teljesen.

– Manapság alig akad kutyafajta, mely ne küzdene kisebb-nagyobb egészségügyi, rosszabb esetben idegrendszeri problémákkal. E tekintetben mi jellemző a Cavalierekre?

– Első kutyám vásárlása óta nagyot fordult a világ. Divattá vált a kutyatartás. Kezdetben a nagytestűek, majd a kistestűek lettek egyre keresettebbek. Az egyes divatfajtákat olcsón kínáló, meggazdagodni szándékozó szaporítók mindenütt megjelentek. Ennek káros következményeit szerintem mindenki ismeri… A Cavaliereket pár éve kezdték nagyobb számban szaporítani, aláásva ezzel komoly tenyésztők több éves, évtizedes munkáját, akik időt, pénzt és energiát nem kímélve fáradoznak a fajta nemesítésén. Azt gondolom, hogy a felelőtlenül és kontrolálatlanul előállított kutyáknál előforduló különféle problémák alapján igazságtalan „A Cavalierek egészségügyi gondjairól” beszélni. A lelkiismeretes tenyésztőtől, egészségügyileg szűrt szülőállatoktól származó kiskutyák bizonyítottan hosszú és boldog életet élnek. Nincsenek légzési nehézségeik, mivel orruk nem annyira rövid, a szűréseknek, és az alapos tenyészkiválogatásnak köszönhetően a térdkalácsficam, valamint szemproblémák sem tipikusak. Szoktak gyakori szívproblémákat emlegetni a Cavalierek kapcsán. Természetesen, mint sok más egyéb fajtánál a Cavaliereknél is adódhatnak ilyen gondok, ami sok esetben a hibás tartási körülményekre vezethető vissza, ugyanis sokan csak dédelgetik, kényeztetik, és nem mozgatják kutyájukat. Mivel a Cavalierek nagy haspókok, kevés mozgatással és sok nassoltatással gyorsan el lehet őket hizlalni, mely későbbi szívproblémák kialakulásához  vezethet. Ha valaki végképp nem tud ellenállni kutyája könyörgésének, legalább az esti etetésnél kalkulálja bele a nap közben összekoldult mennyiséget és adjon kevesebbet neki vacsorára.

– Említette, hogy Edwin Prince képviseli azt a típust, melyet leginkább kedvel. Elmondaná, hogy milyen az Ön szerint ideális Cavalier?

– Sietve már az elején hozzá szeretném fűzni, hogy ez nyilván szubjektív véleményem, mely saját ízlésemet tükrözi. Magától értetődő, hogy számomra az igazi Cavalier nem dédelgetett kiállítási kutya, hanem eszményi családtag, azaz kedves, közvetlen, élénk és vidám természetű kutya. Ahogy a korábbiakból is kiderült, mind a négy színváltozatot kedvelem és tenyésztem. Testalkatilag a közepes termetet részesítem előnyben, fej tekintetében, pedig a nem túl hosszú orrú, „tömöttebb arcú” kutyákat kedvelem. Az említettek mellett még napestig sorolhatnám egyéb szempontjaimat. Minden párosítást roppant körültekintően választok ki. Talán ennek is köszönhető, hogy kutyáim jól felismerhető „Quilymon” jegyeket mutatnak.

– Két évtized és számtalan elismerés után milyen célokat tud még maga elé tűzni?

– Tudom, elcsépelten hangzik, de saját magam tapasztalatai alapján arra jutottam, hogy aki egy adott fajta nemesítésére tette fel életét, nem mondhatja, hogy mindent tud. Én közel 20 év után is megélek, tanulok új dolgokat. Ez egy olyan életforma, amit sosem hagy abba az ember. Mindig van mit javítani, csiszolni.

Bár tenyésztőként szeretem kiállításokon is viszontlátni a tőlünk elkerült kiskutyákat, mégsem ez számomra az elsődleges szempont. Legfontosabb mindenekelőtt, hogy kiskutyáink fizikailag és pszichikailag is tökéletesen egészségesek legyenek. A másik lényeges szempont, hogy a lehető legjobb gazdához kerüljenek. Sokszor ez utóbbi kritérium teljesítése olykor a nehezebb feladat… Nagyon sokan megfelelő információk nélkül, átgondolatlanul, nem saját lehetőségeikhez, adottságaikhoz, személyiségükhöz megfelelő kutyát választanak maguknak.

Számomra legkedvesebbek azok az aktív életet élő családok, ahol a kiskutyát társnak szeretnék magukhoz venni, lakásban akarják tartani, soha nem hagyják 4-5 óránál hosszabb ideig magára és csak a legvégső (nem pedig a legelső) esetben hajlandóak megválni tőle. Ennek érdekében jó előre és utólag is le szoktam informálni a gazdijelölteket, bárkinek nem adok kutyát. Mindezzel azt szeretném elérni, hogy a Cavalier olyan helyre kerüljön, ahol ismerik és megbecsülik azokat a csodálatos értékeit, melyeket uralkodók hosszú sora is oly nagyra tartott egykoron.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. július

„ A bracco olyan, mint egy vizsla karikatúra”

Essősy Gáborral neszmélyi otthonában ismerkedtem meg. Gábor földrajz-rajz szakos tanár, vadászkutya-teljesítménybíró, a bracco italiano hazai fajtahonosítója. Nyílt és őszinte ember, akinek nevét a bracco-sok mindenütt ismerik a világon, mégis csak hosszas unszolásra volt hajlandó kibökni, hogy 2003-ban– Compatriota di Bonfini  kenneléből származó – saját tenyésztésű kutyája fajtagyőztes (BOB) címet nyert a Monstre Speciale-n, azaz speciális bracco kiállításon Nápolyban, de emellett két fiatal és két felnőtt Európa győztes kutyával is büszkélkedhet.


– Egy olyan vizslás hagyományokkal rendelkező országban, mint Magyarország, miért pont a bracco-ra esett a választásod?

– Én gyermekkorom óta a kutyák megszállottja voltam, folyton szüleimet nyüstöltem, hogy lehessen végre kutyám, eredménytelenül. Mikor főiskolás lettem és Tatabányáról Szegedre kerültem, úgy döntöttem, végre megvalósíthatom gyermekkori álmomat. Akkoriban leginkább három fajta körül forogtak a gondolataim: ír szetter, dalmata és magyar vizsla. Végül a vizslára esett a választásom, ami – ahogyan azt az élet igazolta – tökéletes választás volt. Kutyám nem volt kivételes küllemű példány, de fantasztikusan értelmes volt és csodálatos 15 évet töltöttünk együtt. Ő és később – egyetlen almából származó – fia lakásban élt velem. Mindent megtanítottam nekik, ami a városi környezetben és a mindennapi gondtalan együttéléshez szükséges, de ekkor még nem is gondoltam a vadászatra. Egyébként a magyar vizsla varázslatos személyiségére jellemző módon, olymértékben sikerült szüleim szívébe lopnia magát, hogy mikor vidékre, kertes házba költöztünk feleségemmel, a kutya szüleimnél maradt a lakásban és élete utolsó 3 évét velük töltötte.

A bracco-val a 96’-os világkiállításon találkoztunk először. Magam sem tudom miért, de azonnal megfogott, pedig valljuk meg, hogy a bracco – különösen magyar vizsla után – olyan, mintha egy vizsla karikatúra lenne. Azóta egyébként többször is tapasztaltam, hogy az embereknek vagy nagyon tetszik, vagy nagyon nem.

Első kutyánkat, Normát Hollandiában vettük. Akkor már pontosan meghatározott céllal választottam. Olyan kutyát kerestem, amivel munkában és kiállításon is eredményesek lehetünk. A vadászat már korábban is érdekelt, de Norma érkezésével letettem a vizsgát és elkezdtem vadászni. Körülbelül egy éves volt, mikor elkezdtünk dolgozni. Bevallom, eleinte komoly kétségeim támadtak, mivel igen lassan, nehezen haladtunk. Idővel rá kellett jönnöm, hogy a bracco másképp működik, mint a magyar vizsla, ráadásul Norma nagyon „agyas” volt, ami külön nehezítette a munkát. Ennek ellenére vadászatokon nagyszerűen tudtam használni és még versenyeken is indultunk. Ez utóbbi tevékenységet azonban idővel hanyagolnunk kellett. Ennek több oka is volt. Egyrészt én voltam az egyetlen, aki bracco-val indult. Fajtahonosítóként és egyedüli bracco-sként nagyobb nyomás nehezedett rám a mezőnyben, mint másokra, hiszen – összehasonlítás nélkül – az emberek a mi teljesítményünk alapján ítélték meg a fajtát. Mivel nekem a munka és család mellett nem volt annyi időm a felkészülésre, mint amennyi szükséges lett volna a komolyabb eredményekhez, jobbnak láttam, ha nem erőltetjük a dolgot. Engem kielégített, hogy kutyám kiválóan dolgozott a vadászatokon. Emellett a versenyzésben komoly akadályt jelent, ha az ember tenyészteni szeretne, hiszen egy szuka jócskán kiesik a vemhesség, az ellés és a kölyöknevelés idejére. Én pedig mindenképpen jó bracco-kat szerettem volna tenyészteni. Ehhez megint csak rengeteg utánajárás, utazás és nem kevés anyagi áldozat szükséges. Szóval el kellett dönteni, hogy a versenyzés, vagy a tenyésztés irányába mozduljak tovább. Ez utóbbi mellett döntöttem és úgy érzem nem bántam meg.

– Mennyire volt nehéz az indulás? Volt valamilyen minta, vagy szabályzat előtted, akár az anyaországból?

– A bracco tenyésztése korántsem olyan szigorúan szabályozott, mint a magyar, vagy különösen a német vizslák esetében. Szerintem ez nem felétlenül nagy baj egy ilyen ritka fajta esetében. Persze az is mindenképpen elkerülendő, hogy boldog-boldogtalan szaporítani kezdje. Szerencsére a divat ezidáig elkerülte a fajtát, ezért nem jellemző, hogy a kiállításon jól szereplő kutyák munkában gyenge teljesítményt nyújtanának. Van olyan rendezvény („Bello e bravo”; „Szép és jó”), ahol nem csak külsőleg, hanem munkában is bírálják a kutyákat. A munkateljesítményre kapott pontok jóval többet érnek, mint a küllembírálatnál kapottak. Olaszországban tehát sokkal fontosabb a munkateljesítmény, mint a küllem. Nagyon sok kutyát egyáltalán nem is visznek küllemkiállításra, csak dolgoznak velük.

Mivel Olaszország történelmi megosztottsága, valamint domborzati változatossága miatt tájegységenként elkülönült típusok jöttek létre (pl. piemonti és lombard típus), megjelenésében a mai napig nem teljesen egységes az állomány, noha egy standard létezik. Felfedezhetőek markánsan elkülöníthető típusok (száraz, szikár, vaskos, robusztus), ami alapján pontosan fel lehet ismerni egyes tenyészetek kutyáit. Én azt gondolom, hogy meg kell tartani az ún. „braccoid alkatot”. Ezalatt a két véglet közti átmenetet (sem kopószerűen vékony, sem a vérebszerűen vaskos) értem, mely véleményem szerint az igazi bracco megjelenését tükrözi.

– A közelmúltban egy internetes fórumon vita bontakozott arról, hogy a vizslákat feltétlenül kell-e vadászatra használni vagy nem. Neked erről mi a véleményed?

– Én azt gondolom, hogy mindenki tarthat hobbi célra bármilyen vizslát, de abban az esetben, ha nem fektet energiát az eredeti képességek megőrzésére, akkor tartsa magát távol a tenyésztéstől. Egy eredendően vadászkutya, mint a vizsla olyan öröklött képességek meglétét feltételezi, melyek az eredeti felhasználáshoz feltétlenül szükségesek. Azt mindenképpen károsnak tartom, ha valaki tagadja a munkát (ezalatt elsősorban vadász irányú kiképzést, gyakorlást és használatot értek) és mégis tenyészt. Aki vizslatenyésztéssel foglalkozik, csak olyan kutyákkal szabadna dolgoznia, amelyek bizonyítottan rendelkeznek a szükséges adottságokkal a vadászathoz. Nem feltétel, de kifejezetten előnyös, ha az illető esetleg vadászik is.

– Úgy sejtem, hogy egy vadászkutya fajta tenyésztőjének külön öröm, ha kifejezetten vadászok vásárolnak tőle kölyköt. Itthon nem lehet könnyű „versenyezni” a magyar és német vizslákkal. Hogyan lehetne kedvet csinálni a bracco-hoz?

– A hazai állomány eleve nagyon csekély, hiszen körülbelül 50 kutyáról beszélhetünk, amiből 5-6 kutya vadászik aktívan.

Itthon a bracco-t érdekes színfoltnak tartják, sokan nem is ismerik és kopónak nézik, pedig alkalmas lenne a hazai viszonyok között is. Hozzáteszem, hogy vadászkutya-teljesítménybíróként, vadászként sokszor szembesülök azzal a jelenséggel, hogy az emberek azt gondolják, a vizsla magától lesz a vadász hasznos segítőtársa. Ez hatalmas tévedés. Még a legjobb képességű egyedeknek is szüksége van célirányos és felépített kiképzésre, hogy a lehető legtöbbet lehessen belőlük kihozni, illetve egyáltalán használni lehessen őket a gyakorlatban. Az nem működik, hogy kiviszem a vizslát „ennek tudnia kell, hisz vadászkutya” – felkiáltással, aztán majd meglátjuk. Ennek a vége mindig bosszúság és csalódás, amiről sosem a kutya tehet. A bracco amúgy sem való tapasztalatlan, türelmetlen ember kezébe. Sokuk több gyakorlást igényel, de állítom, hogy mindenre megtanítható, amit egy vizslától elvárunk. Hazájában szinte csak mezei vadkereső, -jelző munkára használják őket, ezért olasz barátaim el szoktak csodálkozni, hogy kutyáim milyen szépen dolgoznak vízben, vagy milyen lelkesen apportíroznak. Sőt, Németországba került egy kutyánk, amit eredményesen használnak vaddisznó utánkeresésre.

Ennek oka, hogy én kicsi koruktól kezdve gyakorlok és vezetem rá őket játékos formában a későbbi munka alapjaira. Ha nem kezd el az ember velük időben foglalkozni, ha hagyja őket „parlagon” felnőni, persze hogy sokkal nehezebb előhozni belőlük a szükséges képességeket. Sőt, gyakran beviszek egy-egy kölyköt magammal az iskolába, tanulóim nagy örömére. Ez kiváló szocializációs gyakorlat mind a fiatal kölykök, mind a gyermekek számára.

Megmondom őszintén, hogy én nem is szeretném, ha nagyon népszerű lenne, inkább legyen kevesebb bracco, de az találja meg azt a szűk réteget, akihez igazán illik.

Természetesen minden tenyésztő arra törekszik, hogy a saját kutyáinál jobbat, többet tudjon létrehozni, de a tenyésztés a mindennapokban rengeteg időt, energiát, áldozatot és lemondást igénylő foglalatosság. Az ember mégsem tudja abbahagyni, mindig új feladatokat, célokat tűz ki maga elé. Mindemellett nagyszerű kikapcsolódás is. Számomra külön élmény, hogy a fedeztetések és kölyökvásárlások kapcsán tett utazások során rengeteg új élménnyel és értékes ember megismerésével gazdagodtam. Fantasztikus érzés, hogy az ember a bracco-sok közösségéhez tartozhat, melyet csak fokoz, ha az ember másokat is hozzásegíthet ehhez.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2007. október


“Sok információt gyűjtök, figyelek, tanulok, de a saját utamat járom”

Nem is gondoltam volna, hogy a bordeaux-i dog tenyésztésével milyen sokan foglalkoznak hazánkban. Közülük is az egyik legeredményesebb és legrégebbi Dragovics Kornél Tanakajd Szépe kennele szombethelyen.

Irónikus módon érkezésünket követően – miután hátramentünk a kutyákhoz fotózni – lezajlott az a fimbeillő (és ott le is játszott) jelenet, melyben egy megtermett bordeaux-i dog, gazdájától elszabadulva teljes lendülettel felénk száguldott. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy talán nem a legjobb ötlet magamnál tartani a fotózáshoz szükséges, figyelemfelkeltésül szolgáló labdát, de mire ezt végig gondoltam, a kutya már 2 méterre tőlem dübörgött. Szerencsére azonban abszolút jó szándék vezérelte és szemmel láthatóan kissé zavarba jött attól, hogy barátkozási kísérletét nem viszonozzuk kitörő örömmel.

Miután reszketve konstatáltam, hogy mégis épségben maradtam, kifújtam magam és elkezdtük a beszélgetést Kornéllal.

– A bordeaux-i dog népszerűségének felfutását hazánkban sokan a Turner és Hutch című filmnek titulálják. Te is hasonlóképpen ismerkedtél meg a fajtával?

– Bevallom őszintén pontosan nem emlékszem mikor mutatták be a filmet, de az biztos, hogy én nem onnan imsertem meg a bordeaux-it. Édesapám 89’-ben hozta be az országba a Svájci Fehér Juhászkutyát. Én akkortájt már tudtam, hogy valami különleges, lehetőleg “nyomott orrú” fajtát szeretnék. Elsőként argentin doggal próbálkoztam, aztán Zdenek Piklik szlovák bírónál láttam először bordeaux-i dogokat. Annyira megtetszettek, hogy rögtön három szukát vásároltunk. Tulajdonképpen velük indult a bordeaux-izás és a későbbi tenyésztés, mely kezdetben leginkább az időközben felfedezett hibák korrigálásáról, javításáról szólt.

Ahogy egyre jobban elmélyültem a fajtában, egyre több információt gyűjtöttem és így jutottunk el Hollandiába, ahol kiemelkedő minőségű kutyákat sikerült tenyésztésbe vonni. Ezzel együtt persze sokat jártuk kiállításokra, ahol igyekeztem sokat tanulni

– Megtaláltad bennük azt, amit kerestél?

– Nagyon szeretem a dogot, mert nagyon jó lelkű, higgadt kedves kutyák, akik tökéletesen illeszkednek a családba, ugyanakkor tudnak kemények is lenni, ha szükség van rá. Mindegyik saját, önálló egyéniség. Emellett szerintem minden tenyésztő egészséges, szép és eredményes kutyákat szeretne tenyészteni. Azt gondolom, hogy  ez nekem sikerült.

– A bordeaux-i dog nem nevezhető hétköznapi megjelenésű kutyának. Gondolom ez nem könnyíti meg a tenyésztők munkáját. Mik azok a dolgok, melyek kiemelt figyelmet érdemelnek?

– Fajta szinten megtalálható problémák természetesen léteznek, melyeken változtatni kellene. A mellső végtagok franciás állása általában jellemző a fajtára, még a világ legjobb vérvonalaiban is megtalálható, de véleményem szerint nem akkora gond, mint a meredek hátsó szögelés, mely izomszegény combbal jár együtt. Az ilyen kutya anatómiájánál fogva gyakorlatilag nem tud dinamikusan előre menni, mert hiányzik a hátsó végtag tolóereje.

Sajnos gyakori problémát jelentenek az immunrendszeri gondok, melyek általában tavasszal, valamilyen bőrbetegség formájában öltenek testet.

Pigmentáció terén az egyre sötétebb alapszín a követelmény. Ezzel együtt érdekesség, hogy a fekete maszkos kutyák iránt gyakorlatilag nincs érdeklődés. Mindazonáltal saját megfigyelésem szerint, eddigi fekete maszkos kutyáim ellenállóbb szervezetűek, erősebbek voltak, a szukák pedig kifejezett jó tejtermelést produkáltak, ami általában nem jellemző a fajtára, mert többnyire – más molosszusokhoz hasonlóan – kevés és gyenge tejet termelnek a kölykök számára.

Egyes tenyésztők panaszkodnak a császármetszés gyakoriságára. Nálam is előfordult már, igaz tizennégyes alomszámnál, mikor a szuka a  végére egyszerűen kimerült. Ezzel együtt erről az a véleményem, és tapasztalatom hogy rendszeres mozgatással, edzéssel a császármetszés megelőzhető. Egy edzett, izmos kutya hasizommal és erőnléttel is bírja a szüléssel járó fáradtságot, mint egy elhízlalt tohonya. Nálam például nem találsz olyan kutyát, aki ne tudna és akarna napi szinten 4-5 kilométert sétálni.

Más miatt sem tartom szerencsésnek az eltúlzott tesméret hajhászását. A bordeaux-i dog 60-65 kilós tömegéhez képest körülbelül akkora szívvel rendelkezik, mint egy német juhász. Nem véletlen, hogy az esetek 95%-ban szívbetegség felelős a dogok korai haláláért.

A problémák sorában meg kell említeni még a gyomorcsavarodás veszélyét, de ez minden hasonló fajta esetében érvényes.

– A bordeuax-i dogon belül elkülöníthetők bizonyos típusok, mint például az amerikai bulldog esetében?

– Természetesen mint a legtöbb fajtában, itt is vannakl eltérések. Meg lehet különböztetni szikárabb, szárazabb és nagyobb bőrösebb kutyákat. A tenyésztők célja természetesen a fajta egységessé és egészségesebbé tétele. Ennek érdekében a modern trend szerinti bordeaux-i dognál kevesebb ránc kívánatos – különösen a fejen – a szemproblémák elkerülésére, nagyobb orrnyílások a megfelelő légzés biztosítására, mely összességében jobb életminőséget biztosít a kutyák számára.

– Nagyjából a fajta megjelenésével egyidőben csapott fel hazánkban a “harcikutya-őrület” és annak hozománya a “pitbull törvény”. Hogyan érintette mindez a bordeaux-i dogot?

– Szerencsére minket elkerült ez a hullám. Tény, hogy a különleges molosszusok divatja is erre az időre esett (mely azóta már régen le is csengett), de nem volt jellemző, hogy kifejezetten kétes egyének keresték volna a fajtát, ezáltal nem is tudtak “rossz sajtót” csinálni neki. Tudtommal bizonyos országokban tilos a bordeaux-i dog tartása, de meggyőződésem, hogy ennek kizárólag piacpolitikai okai vannak. A bordeaux-i dog  különleges megjelenésű és jellemű kutya és általában inkább szeretik őket az emberek, minthogy rettegnének tőlük. Ez persze nem tetszik más fajták tenyésztőinek, mert az ő lehetőségeiket rontja…

– Ha már más fajta szóba került, adódik az összehasonlítás lehetősége a bullmasztiffal. Laikusként akár össze is téveszthető a két fajta. Milyen különbségeket, vagy hasonlóságokat tudnál felsorolni közöttük?

– Azt az elején le kell szögezni, hogy a két fajtának semmi köze egymáshoz, legfeljebb annyi, hogy kialakulásukkor valamikor egyik ősük között a masztiff is szerepelt. Emellett a bordeaux-i dog sokkal ősibb fajta, az ókori hadikutyák leszármazottja, míg a bullmasztiff eredete a XVIII. századra nyúlik vissza, és a fajta konkrét céllal: az orvvadászok ellen, a vadőrök munkáját segítő testőrnek jött létre.

Én kettejük között nem látok akkora temperamentumbeli különbésgeket, mint külső megjelenésükben. A bullmasztiff teste szárazabb, kevésbé burkolt, valamivel hosszabb az orra és kevesebb ránccal rendelkezik.

– Csodálkozva tapsztaltam, hogy mennyien foglalkoznak bordeaux-i dog tenyésztéssek hazánkban. Ilyen “versenyhelyzetben” milyen koncepciót követve jutottál el az általad elért rangos eredményekig?

– A tenyésztés során sok információt gyűjtök, figyelek, tanulok, de a saját utamat járom. Nálunk az a trend, hogy ha egy kutya világgyőztes lesz, akkor boldog-boldogtalan rohan hozzá fedeztetni. Nem akarok szerénytelennek tűnni, de én már akkor fedeztettem ilyen kutyával, mikor még semmilyen kiállítási címmel nem rendelkezett. Az, hogy az embernek legyen szeme a kutyához, részben tanulás, tapasztalat, részben adottság eredménye, de emellett persze szerencse is szükséges hozzá.

Vallom, hogy az ember az általa több generációra visszamenőleg ismert, saját tenyésztésű kutyákból sokkal jobban tud dolgozni, mint ismeretlen vonalakkal kísérletezni. Persze én is próbálkoztam idegen fedezőkanokkal, de elsőre sok olyan hibát visszahoztak, melyeket már régen kiküszöbültem, második generációban azonban már hozták azt, amire számítottam és ami miatt hozzájuk nyúltam.

Az eddig elért 6 Európabajnoki cím mindegyikét saját tenyésztésű kutyával értük el, és minden évben két-három championvárományos kutya kerül ki kennelünkből.

Roppant nagy örömet okoz, hogy a tavalyi Francia Klub Show-ón, ahol harminc ország képviselteti magát, és osztályonként akár több száz kutya is versenyez, igen rangos eredményeket értünk el: szuka nyílt osztály 1. hely (40 indulóból), fiatal kan 2. hely (20 indulóból), első kiállítási osztály 1. hely (10 indulóból) Hozzá kell tenni, hogy tíz éve rendszeresen járunk erre a kiállításra, ahol azért is külön meg kellett dolgzni, hogy egyáltalán megismerjenek és elfogadjanak.

Én alom és tenyésztés szintjén is jobban szeretem a kiegyenlített, mint az egy-egy kiugró teljesítményt. Jobban szeretem például, ha egy alom egészségesen homogén, minthogy legyen benne egy kimagasló egyed, a többi pedig áltag alatti. Ugyanez vonatkozik a tenyésztésre is. Az én szememben többet ér, ha valaki évről-évre stabilan jó eredményeket hoz, minthogy nagyritkán egy-egy kimagaslóan jót.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. október

Boerboel – Kocsis Miklós

„A jó kutya nemcsak szép, hanem funkcionálisan is alkalmas arra a feladatra, amire kitenyésztették”

Kocsis Miklósról sok minden elmondható, csak az nem, hogy lopná a napot. Cégeket vezet, gazdaságot igazgat, kutyát tenyészt, klubban elnököl és mindemellett gondos családapa is.

Az általa írt és hamarosan újabb kiadásban megjelenő „Bulldog Enciklopédia” című könyv, a maga nemében egyedülálló kinológiai munka, mely szakmailag rendkívül precízen, ugyanakkor olvasmányosan mutatja be a sokszor alig ismert, esetleg méltatlanul félreismert fajták különleges csoportját, a molosszus leszármazottakat. Miklós nem mellékesen ismert amerikai staffordshire tenyésztő, ezúttal azonban másik nagy szerelméről, a boerboel-ról fagattam.


– A könyvedben szereplő kutyákban, illetve az általad tenyésztett amerikai staffordshire terrierekben sok közös vonást lehet felfedezni, nyilván nem véletlenül. Mindig is ezek a fajták érdekeltek?

– Engem mindig is a nagytestű, robusztus fajták vonzottak. Több mint egy évtizedes aktív küzdősporttal a hátam mögött, törvényszerűen azokban a molosszus leszármazottakban találtam meg mindazt, amit kutyákban kerestem, melyek múltjuk, kialakulásuk során kemény küzdelmekben edződtek. Félreértés ne essék! Elítélem a kutyaviadalokat és egyéb hasonló dolgokat, de az én szememben mélységes tiszteletet ébreszt az e fajtákat általánosságban jellemző akarat, küzdőszellem, keménység, mely emellett mérhetetlen ragaszkodással, kedvességgel, sőt gyengédséggel párosul. Rajtuk kívül kevés olyan fajta van, mely élete során kizárólag derék helytállásával és az adott feladat tökéletes elvégzésével tudta bizonyítani rátermettségét.

– A boerboel részben nevedhez köthető hazai meghonosítása értelmezhető úgy, hogy mindazokat a pozitív tulajdonságokat, melyeket az imént felsoroltál, bennük találtad meg legmarkánsabban?

– Ez részben így van. Ezzel együtt nekem több kedvenc fajtám is van: a könnyebb, agilisabb masztiff típusok közül az amerikai bulldogot és a kanári szigeteki kutyát, míg a nehezebbek közül a tosa-t és a fila brasiliero-t kedvelem még nagyon. Leginkább ezekben a fajtákban látom még mindig azokat az eredeti képességeket, melyekért kitenyésztették őket és melyeket még nem tompított, puhított fel a divat.

Természetesen ugyanezt tartom a boerboel-ről és a stafiról is. Én annak idején, 20 évesen rottweilerrel kezdtem kutyázni. Mind küllemben, mind munkakészségben kiváló egyedet sikerült kifognom, sőt később a tőle származó és megtartott kutyáról is ugyanezt tudom elmondani. Körülbelül a 90’-es évek tájékán indult a „pitbull őrület”, ami alatt a pitbull és egyéb hasonló típusú fajták indokolatlan üldözését értem. Annak idején a rottweilerről is csak rosszat lehetett hallani, én ezt akkor sem hittem el, hiszen gyakorlatból tapasztaltam az állandóan szajkózott hamis vádak alaptalanságát. Engem akkor már érdekeltek a teljesen tévesen „harci kutyának” nevezett fajták, és megintcsak nem voltam hajlandó elhinni a róluk terjesztett rémhíreket. Hosszas keresgélés, nézelődés után végül hazavittem egy amerikai staffordshire terriert. Ez volt a szerelem kezdete. Nem akarom bántani a rotit, sőt… a fajta mai napig a szívem csücske. Ezzel együtt azt tapasztaltam, hogy a stafikat sokkal kevesebb erőfeszítéssel és gyakorlatilag bármire meg lehetett tanítani, a családba és a mindennapi életbe pedig zökkenőmentesebben illeszkedtek. Emellett olyan derűt és bájt csempésznek az ember mindennapjaiba, ami a mai napig elbűvöl. A fajtaváltás dilemmáját végül is nem én, hanem  kutyáim oldották meg, mikor a roti és a terrier komolyan összeverekedett, amiből látszott, hogy többet nem lesznek együtt tarthatók. Ekkor döntöttem végül az amerikai staffordshire terrier mellett. A rottweiler a szüleimhez költözött és élt 13 boldog évet.

– És a boerboel hogyan  került a képbe és a könyvedben miért nem szerepelt?

– Ja igen, kicsit elkalandoztam. A boel-el való megismerkedésem pont a könyvhöz kapcsolható, bár sajnos ő már pont nem fért bele annak idején. Akkoriban egy dél-afrikai rottweiler tenyésztővel leveleztem és valahogy boerboel-ekhez lyukadtunk ki. Nekem felkeltette az érdeklődésemet a fajta, különösen miután a tenyésztőhölgy röviden és találóan úgy jellemezte, hogy mindazt, amit a rotikban szeret, a boel-től kétszeres adagban kapja. Sikerült megismerkednem a fajta újkori megmentőjével, a Dél-Afrikai Boerboel Tenyésztők Szövetségének (SABT) tiszteletbeli és örökös elnökével, Lucas von der Merwe-vel. Hosszasan leveleztünk Lucas úrral, melynek eredményeképp baráti viszonyt sikerült kialakítanom, és ez igen nagy megtiszteltetést jelent számomra. Időközben egy itthoni barátomban felmerült az ötlet, hogy szeretne valami különleges őrző-védő kutyát, ami minden tekintetben megfelel az elvárásainak. Én a boerboel-t javasoltam neki. Lucas úr közbenjárásának köszönhetően Atti Badenhorst neves tenyészetéből 2002. szeptemberében megérkezett Bantu, az ország első boerboel-jeként.

Csak annak szemléltetésére, hogy milyen egyenesek és tisztességesek a dél-afrikai tenyésztők, el kell mondjam: Badenhorst úr – Lucas kérésére – amint lehetett elküldte  az akkor  2 hónapos Bantut, akinek születésére egyébként majd egy évet kellett várnunk. Majd miután telefonon (!) meggyőződött róla, hogy elégedettek vagyunk a kutyával, csak akkor kellett kifizetnünk, utólag… Az ilyen régi vágású, többgenerációs telepeseknél ennyit jelent az adott szó és a becsület. Bantu természetesen igazoltan kiemelkedő minőséget képvisel a fajtán belül

Ezután Varga Róbert barátommal közösen „kitanultuk” a fajtát, majd szintén Dél-Afrikából egy szukát is importáltunk, ő Burda, akit beszélgetés előtt kivittünk sétálni.

– Ilyen kalandos előzmények után adott a kérdés: megtaláltad-e maradéktalanul mindazt, amit a boerboel-től vártál?

– Röviden a korábban említett rotitenyésztő hölgy – némileg átalakított – gondolatával tudok válaszolni: amit a stafikban megtaláltam, azt kapom a boel-től is, csak sokkal intenzívebb formában és nagyobb porcióban. Számomra ez a két fajta jelenti a csúcsot a kutyák között.

– Mindig kicsit tartok attól, hogy egy kiváló fajtának csináljunk „reklámot”. Nem áll fenn annak veszélye, hogy a különlegességeket szerető emberek divatot teremtenek neki, ami hanyatlásához vezet?

– Kétségtelen, hogy a boerboel megjelenésével, mozgásával, karakterével lenyűgözi az embereket. Azt azonban mindenképpen szem előtt kell tartani, hogy a boel egy „organikus” fajta, melyre roppant komoly szelekciós nyomás nehezedett, ezáltal őrizhette meg kiváló tulajdonságait. Ugyanakkor be kell látni, hogy ezek a tulajdonságok nem mindig és mindenhová illeszthetők problémamentesen. Én mindenkinek elmondom, hogy városi tartáshoz túl nagyok és kemények ezek a kutyák. Egyszerűen lényüktől idegen és feszültségek forrását jelenti számukra a tömeg és a szűk élettér. Megfelelő szocializációval természetesen kiküszöbölhetők a későbbi problémák, de ez a fajta mindenképpen tapasztalt és felelősségteljes kutyavezetőt igényel. Autós hasonlattal élve: attól, hogy sokan szeretnének Porsche-t, vagy Ferrari-t vezetni, ez még nem jelenti azt, hogy ettől alkalmasak is rá…

A boerboel a mai napig használati fajta, ennek megfelelően tenyésztését igen szigorú szabályok jellemzik, erről korábban már írtam is e lap hasábjain. Én személy szerint külön örülök annak, hogy az FCI által nem elismert, mert úgy látom, hogy ez számos fajta esetében divattá váláshoz, és ezáltal hanyatláshoz vezetett.

A boel ritkasága és magas ára miatt remélhetőleg sosem lesz „tömegfajta”. Szaporítói, hamisítói persze mindenhol (sajnos Magyarországon is) akadnak. Ennek elkerülésére azt tudom javasolni, hogy mindenképpen az SABT által igazoltan regisztrált és minősített szülőpároktól származó almokból szabad csak választani, ha valaki tisztavérű, garantáltan fajtatiszta boerboel-t szeretne.

– Tudtommal a Bull-típusú Terrierek Magyarországi Klubjának elnöke is vagy. Nyilván kicsit más „sportág”, de tudsz hasznosítani valamit a boerboel tenyésztésének metodikájából?

– Mivel klubunk döntően teljesen más típusú fajták (amerikai staffordshire terrier, boston terrier, angol staffordshire bullterrier, angol bullterrier, miniatür bullterrier) tenyésztésének összefogására és irányítására jött létre, ezért nehéz lenne a kettőt összehasonlítani. Ezzel együtt az SABT szabályozását én inkább megerősítésként, értékelem, hiszen látom, milyen szigorú követelmények szükségesek ahhoz, hogy kiemelkekedő képességű fajtát megóvjunk a minőségromlástól. Szilárd meggyőződésem, hogy a kutyatenyésztésben, a tenyészszemléken – az állattenyésztés egyéb területeihez hasonlóan – sokkalta részletesebben és mélyebben kellene foglalkozni az egyed tenyészértékével. Mi hasonló felfogásban hoztuk létre tenyészalkalmassági vizsgánkat, mely igen sokrétű és nagy hangsúlyt fektet az egyed karakterére is.

Sajnos azt látom, hogy ma Magyarországon a kutyatenyésztés a kiállításokat szolgálja, nem pedig fordítva. Nem vitatom, hogy kiállításokra is szükség van, de ennek a kutyázás, a kutyatenyésztés csak kicsiny szeletkéjét kellene képviselnie.

Én azt vallom, hogy a jó kutya nemcsak szép, de funkcionálisan is alkalmas arra a feladatra, amire kitenyésztették.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2008. máricus

Idestova két éve annak, hogy Leczki Sarolta Mentőkutya VB-én elért első helyéről hírt adhattunk a Kutya Szövetség hasábjain.

Mostani társalgásunk apropója ezúttal azonban a berger de beauce, azaz beauceron, mely fajtának Saci hosszú évek óta szerelmese és Garde de la Vie Kennel néven tenyésztője is egyben.

Akik ismernek, tudják rólad, hogy rengeteg gyakorlati tapasztalattal rendelkezel a kutyakiképzés számos területén. Ennek kapcsán nagyon sokféle fajtát ismersz első kézből, sok fajtával dolgozol, és magas elvárásokat támasztasz a kutyákkal szemben, mégis a beauceron foglalja el a legkülönlegesebb helyet a szívedben. Mikor és hogyan ismerkedtél meg a fajtával, illetve mivel gyakorolta rád ezt a hatást?

Először Franciaországban, rendőröknél láttam munkában beauceront. Lenyűgözött fegyelmezettségük és tettrekészségük, az a kemény, hideg, profi fegyelem, ahogy munkájukat (kábítószer utáni csomag átvizsgálás és járőr munka) végezték. Utána sokáig szerettem volna egy ilyen kutyát, de azok a példányok, akiket itthon láttam nem azt a típust képviselték, amibe beleszerettem. Jó pár év eltelt, mire megláttam itthon egy hirdetést, hogy törzskönyv nélküli kiskutyák eladók. Elmentem, hogy egy barátomnak nézzek belőlük egy kölyköt, de elvesztem, Quaigon első látásra szerelem volt.

Azt gondolom nem túlzás azt állítani, hogy tragikus hirtelenséggel távozó  beaucernod Quajgon már életében legendává vált azok körében, akik ismerték. Karizmatikus egyéniség volt, aki sok hívett szerzett a fajtának. Ezt jelzi az is, hogy halála után terelőkupát neveztek el róla. Quajgon mit jelentett számodra?

Quaigon nagyon erős, karakteres kutya volt. Őt csak szeretni vagy gyűlölni lehetett, nem volt átmenet. Szerencsére inkább az első volt igaz azokra, akik ismerték. Sármos természete, macsó stílusa a legtöbb embert megérintette, levette őket a lábukról. Ha kellett hős védelmező volt, aki a hatalmas, támadó szürke marhával is szembe fordult és helyt állt, ha kellett ügyes, hatékony mentőkutya, szerepelt filmben és reklámokban, de legfőképpen fő helyet foglalt el az otthoni vegyes falkánkban és életünkben is, igazi „ölbe cicaként” tudta kimutatni szeretetét. Nagyon büszke vagyok eredményeire, hisz elsőként tett az országban Nemzetközi Terelő Munkavizsgát, emelt szintű mentőkutya vizsgája volt terület és romkutatásból, megnyertük vele a 2002-es Swiss Opent, a szolgálati kutyák Bajnokságát Svájcban mentőkutyás ágazatban, sikeres BH ill. IPO I-II. vizsgája volt, a hármas vizsgára készültünk, amikor váratlanul elment… De kölykeiben ugyanazt a lendületet, intelligenciát látom, ami belőle sugárzott, többen is rendelkeznek nemzetközi terelő illetve mentőkutya vizsgákkal, nem hoznak szégyent sem apjukra, sem a fajtára. Tsunami lánya, akit megtartottam az egyetlen almából, ami született tőle, folytatja ezt az utat. Mind terelő kutyaként mind mentőkutyaként jó adottságokat mutat, emellett a kiállításokon is helytállt. Idén nevelte a második almát, vele kezdtem el taposni a tenyésztés rögös útját.

Ismereteim szerint a beauceron hazájában megbecsült szolgálati és munkakutya fajta. Francia filmekben is feltűnt már itt-ott. Van-e esély arra, hogy az itthoni munka- és sportkutyázásban feltűnjön a „favorit fajták” között?

A beauceron sose lesz alkalmas klasszikus sport kutyának egy –egy kivételes egyedtől eltekintve. De az igényes hobbi kutyásnak, aki szeretné egy igényes kutyasporttal eltölteni idejét mindig is kitűnő szabadidő partnere lesz, aki egyben a család kiegyensúlyozott barátja és őrzője is lesz. A beauci szeret a lakásban henyélni a gazda lába előtt, a hasát vakartatni a gyermekekkel vagy pillangót kergetni a réten. Ugyanakkor – bár nem verekedős – saját magát és családját keményen megvédi, ha kell bárhol helytáll, a való életben.

A beauceron sokféle feladat ellátására alkalmas, mégis mit tartasz a legteshezállóbb munkának számára?

Munka kutyaként a terelő és mentőkutya sportban és éles munkában is kitűnően helyt állnak. Ha valaki ezt a fajtát választja, akkor számolnia kell azzal, hogy a meleget rosszul tűrik, így a nyári hónapokban csak mérsékelten terhelhetőek. Szeretik a mozgást, méretükhöz képest kifejezetten mozgékonyak, legtöbben imádják a frizbizést és az agilityt is. Az őrző-védő munkára való képzésük nem egyszerű, főként nem az itthoni, elsősorban német juhászkutyákhoz, másodsorban malinoisokhoz szokott segédeknek, de természetesen ez sem megoldhatatlan, csak keresni kell a megfelelő  kiképzőt hozzá. Azt tudni kell, hogy a védőösztönük általában lényegesen erősebb a zsákmányszerző ösztönüknél, ezért ezt figyelembe kell venni az alapozásnál. Kiképzésükben hasznos elem a klikker és a pozitív megerősítéssel történő rávezetés, de nagy segítség az a tulajdonságuk is, hogy alapvetően szabálytisztelő fajta. Nem bírják viszont a monotonitást, a feladatok mechanikus ismételgetését, ezért a kiképzési terv kialakítását alaposan át kell gondolni. Nem tűri túl jól a gazdaváltást, ezért sem alkalmas a klasszikus szolgálati kutya szerepre, kivéve, ha jövendő kutyavezetője magának neveli fel szolgálati célja kutyáját, ez esetben viszont olyan kiemelkedő eredmények születhetnek, mint 2002-ben Quaigon első helyezése vagy 2008-ban egy német szolgálati beauceronnak az első helyezése a járőrkutyák versenyében, szintén a Swiss Openen! Tehát elmondhatjuk, hogy bár nem kifejezetten népszerű, de hatékony és eredményes szolgálati kutya lehet, a megfelelő gazda kezében.

Sok munkakutya fajta kapcsán felmerül az eredeti funkció ellátásához szükséges belső képességek eltűnése, elvesztése. E tekintetben a beauci milyen helyzetben van?

A beauceronok szerencsések eredeti ösztönkészletük megőrzése kérdésében. Terelő képességük hazájukban és Európa más országaiban is ismert és elismert, Németországban és Hollandiában sokan keresik őket mint IPO –s, mondioringes kutyákat, és mentőkutyaként is kiemelkedő teljesítményekre képesek, ezt számtalan nemzetközi eredmény tanusítja. Emellett kiegyensúlyozott társaik gazdájuknak és családjuknak, ami nem kis teljesítmény. Ennek oka valószínűleg, hogy a mai napig nem túl népszerű a fajta, bár több típus is létezik, de egyenlőre még a komoly szélsőségektől mentes az állomány.

Nem való mindenkinek, és az, hogy várni kell az almokra ill. hogy mi tenyésztők is igyekszünk többszörösen megszűrni a leendő boci tulajdonosokat talán elég lesz ahhoz, hogy ne bukkanjanak fel beuaceronok a menhelyeken és a gazdit kereső hirdetésekben.

A munkakutyázásba fektetett temérdek munka és jelentős eredmények után a közelmúltban fogtál bele a tenyésztésbe, bár tudom rólad, hogy erre is alaposan felkészültél. Milyen céllal és „ars poetica”-val vágtál ebbe a feladatba?

Imádom ezt a fajtát szőröstől – bőröstül, és szeretnék olyan kutyákat tenyészteni, akik személyiségükkel és teljesítményükkel ugyanazt az imádatot és elismerést váltják ki környezetükből mint Quaigon. Harmonikus felépítésű, temperamentumos, minden nehézkességet nélkülöző igazi kis ördögfiókákat szeretnék látni, akik valóra váltják gazdájuk minden álmát. Bár rendelkezem egy import kannal egy barátnőmmel közös tulajdonban, aki kiemelkedő munka és küllemi értéket képvisel, de valószínűleg – ahogy eddig is – ezután is jól megfogom szűrni a fedező kanokat, nem csak vele fogok fedeztetni. Szempont a megfelelő genetikai háttér, a magabiztos természet és a bizonyított munkakészség. Nem csak a munkavizsga meglétére vagyok kíváncsi, hanem igyekszem saját szememmel meggyőződni a kiszemelt „pasi” természetéről, képességeiről. Elsőre tavaly Hollandiáig mentünk, idén Németország svájci határa volt a cél, jövőre lehet, hogy dél Franciaország lesz, 2500 km… Fontosnak tartom azt is, hogy bár sokan azt hiszik, hogy a tenyésztés egy-egy alom lehozásából jár, én távlati célokban gondolkodom. Néhány régi vonalat szeretnék összegyűjteni és újra éleszteni, persze mértékkel. Szerencsés vagyok, hivatásom a kutyákkal való foglalkozás és képzés, de azért végesek a lehetőségeim, nem akarok 20-30 kutyát, vagy még többet felhalmozni, mert bár így fel lehet gyorsítani a  tenyésztés lépéseit, de pont a közvetlen visszacsatolás, a kutyával való együttélésből fakadó élmények, információk maradnak el. További tenyészszukáim  saját almaimból szeretném majd kiválasztani, így pontosan ismerem majd minden erősségüket és gyengéjüket, ezekre alapozva tudok majd  tovább lépni az elképzelt cél felé. Kíváncsian lesem első két almom cseperedését, több kölyköm került Hollandiába és Németországba mondioringre és IPO-ra, emellett Pozsonyban nevelődik egy ifjú szolgálati kutya tanonc is, és mentőkutyának is választottak a babák közül. De nem szeretnék elfelejtkezni a családi kutyákról sem, mert az Ő életük és élményeik ill. családjuk véleménye egyaránt fontos visszajelzések számomra. Szükséges rossznak, de fontosnak tartom a kiállításokat, ezért minden tőlem származó kiskutya gazdit bátorítok arra, hogy vegyen részt néhány küllemi megmérettetésen.  De a kevés fajtabíró ill. a szubjektív, sokszor egymásnak ellentmondó bírálatok sokak kedvét elveszik az ilyen rendezvényektől, ami érthető. Számomra minden címnél többet ér a gazdák elégedettsége, a pozitív visszajelzés és az a hatás, melyet környezetükre tesznek a kennelemből származó kutyák.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. szeptember

„A beuceron eddig soha, sehol nem okozott csalódást!”

Dworszky Beatrix neve ismerősen cseng a maroknyi magyar beauceron rajongó számára. Nemcsak azért, mert a Dragon Noir kennelében – a növendék kutyák kivétellel – minden kutya rendelkezik a francia főtenyészszemle valamely magasabb minősítésével, vagy mert saját tenyésztésű Junior Világgyőztes és felnőtt Európagyőztes egyedek is születtek a kennelben, hanem mert Bea tizenhat évre visszatekintő tenyésztői munkája nem merült ki saját céljai eléréséből, megpróbálta a fajta érdekeit is szolgálni.

A berger de beauce, vagyis a beauceron napjainkban sem túl ismert fajta. Gondolom nem volt ez másképp tizenhat éve sem. Hogyan ismerkedtél meg a fajtával?

Személy szerint – akkori élettársam – Joób F. András Gina nevű kutyája révén ismertem meg a fajtát. A vele való együttélés szerettette meg velem egy életre a beauceron karakterét. Ginát, – Gida de Beauce Pátházi –  akit Mosonyi Pál  tenyésztett, követte pár év múlva Dark – Cabale de la Chausettes Rouges – aki Király Judit tenyészetéből származott.

Innen indultunk, bár hozzáteszem, sosem azért tartottam kutyát, hogy mindenáron tenyésztésbe vegyem. Sőt, vallom, hogy nem feltétlenül kell kutyát, illetve egy-egy egyedet tovább tenyészteni. Én imádom a kutyáimat, de csak akkor és úgy hoztam le almot egy szukától vagy éppen fedeztettem az egyik kanommal, láttam valamit a kutyában, amiről úgy véltem, előbbre viheti az állományt, illetve a fajtát.

Jelenleg hol tart a beauce-i hazai és nemzetközi szinten a népszerűség terén?

Ez elég változó képet mutat. Itthon körülbelül 240-260 törzskönyvezett egyed van nyilvántartva, ebből sajnos elég kis hányaduk 60-70 egyed van életben. A fajta tartóinak egy része eleinte nem is a beauceront kereste, hanem egy más – küllemben hasonló – fajtákból „kiút után kutatva” talált rá. És itt jön mindig a beauce-i trükk, az „új” gazdák aztán megismerik a fajta karakterét, megismerik báját, kedvességét, és addigra már „késő”, teljesen rabul ejti őket. A fajta tartóinak másik része az a réteg, akinek már van vagy volt, és mindig is lesz Beauceronja.

A beauceron rendkívül sokoldalú kutya: a kölyköket keresik hobbi célra, munkára, sportra és őszintén mondom, hogy eddig soha, sehol nem okozott csalódást, legyen szó profi munkakutyáról, családi kutyáról vagy egyszerűen csak társról.

Nem véletlen, hogy az anyaországban hatalmas kultusza van a beauce-inak. Franciaországban több ezer példány él, igen nagy becsben tartják és tisztelik a fajtát. A Beauceron főtenyészszemléjén, a „Nationale de Elevage”-on évente 600-800 kutya is képviselteti magát, és nem ritka, hogy az érdeklődő nagyközönség száma is eléri az ezres nagyságrendet.

Ha az ember jobban megnézi, több típust is felfedezni vél a fajtán belül. Jellemző a típusok elkülönülése?

Az én álláspontom ebben a kérdésben az, hogy egy standard létezik. Ez világosan leírja, hogy milyen az igazi beauceron. Persze a standard mindig idealizál, de azért ez nem jelenti azt, hogy ne kellene törekedni a lehető legpontosabb betartására.

Az „Elevage”, a franciaországi főtenyészszemle például a mérésekkel kezdődik. A méretek egzakt adatok, melyhez pontos arányok állnak rendelkezésre a testfelépítést illetően. Ezt követi a karakterteszt, melynek során alaposan megvizsgálják, hogy az adott egyed rendelkezik-e a beauce-ira jellemző karakterbeli tulajdonságokkal. Csak ezután engedik a kutyákat további bírálatra. Hozzá kell tenni azt is, hogy 10-15 fajtaspecifikus bíró mustrálja végig a kutyákat a lehető legnagyobb alapossággal. Mindezek ellenére az „Elevage” nem zárt rendszer, választási lehetőséget hagy több típus között, de kizárólag a fenti lépések, és a standard kereteinek szigorú betartása mellett.

Én egyébként mindenkinek – aki teheti – ajánlom az „Elevage” meglátogatását, mert hatalmas élmény. Ezen kívül rengeteg olyan információt lehet szerezni, sok közvetlen kapcsolatot kiépíteni, amit mai modern világunkban, az Internet szabadsága sem helyettesít. Más képeken nézegetni egy kutyát és más személyesen megismerni, megtapasztalni a viselkedését, látni valódi méretét és mozgását. Mindenkinek csak javasolni tudom, hogy ha módjukban áll egyszer látogassanak el rá.

Mi a helyzet a harlekin színváltozattal?

Franciaországban a harlekin szín teljesen elfogadott, csak itthon jelent még unikumot. Ennél a színváltozatnál a cser jegyeknek ugyanúgy szabályosan kell elhelyezkednie, mint fekete-cser fajtatársaknál. A mintázatban elvárás, hogy a fekete és grafit színek 50-50%-ban legyenek jelen, de ne álljanak össze egybefüggő, nagy kiterjedésű foltokká, inkább spriccelt benyomást keltsenek. Ez természetesen a kutya jobb és bal oldalára is egyformán érvényes. A harlekin színváltozatnál előfordulhat pár fehér szőrszál a mellkason, de ez soha nem állhat össze folt alakban. Időnként előfordul felemás színű szem is, de ezt semmi esetre sem szabad prefektálni, erősíteni.

A tenyésztés során a gyakorlatban a harlekin színváltozatot fekete-cser egyedekkel keresztezik. Két harlekin egyed fedeztetése nem tilos, de nem ajánlott, mert albínó egyedek kihasadását eredményezheti.

Mi a véleményed a bevezetett fülvágási tilalomról?

Határozott véleményt képviselek e tekintetben. Franciaországban 2004 májusában vezették be a fülvágás tilalmát, ezt követően az FCI (Nemzetközi Kynológiai Szövetség) ennek megfelelően módosította a standardot 2006-ban. Úgy gondolom, hogy kötelességem ehhez tartani magam és felelősségemnek érzem, hogy a fajta iránt érdeklődőket is ez irányba tereljem. Ennek megfelelően a tőlem vásárolt kiskutyákhoz tartozó adásvételi szerződés külön kitételben foglalkozik ezzel, melyben a vevőnek vállalnia kell, hogy nem vágatja le a kutya fülét. Minél tovább „nyitogatják a kiskapukat” az emberek, annál hosszabb ideig fog tartani a beauceron „új formájának” elfogadása, elfogadtatása.

A fajta hazájában a nagynevű tenyésztők is tudtak váltani, egyszerűen elfogadták a szabályozást és be is tartják azt.

Magyarországon, még sajnos gyerekcipőben jár a téma. Nem minden esetben veszik figyelembe sem a szabályozást, sem a standard változását.

Sok szempontjából is igen hátrányos fülvágáshoz való ragaszkodás, hiszen nagyon sok országban már tilos kiállítani, munkaversenyen felvezetni, tenyésztésbe venni vágott fülű beauceront, nem beszélve az Elevage-ról, ahová nem nevezhető a 2004 után vágott fülű egyed. Ezáltal rengeteg értékes kutya és vérvonal veszhet el a tenyésztés szempontjából.

Tudtommal régóta végzel beauceron-t érintő kutatómunkát. Mit céloz mindez és hol tartasz?

Igen, a beauceronnal kapcsolatos kutatómunka gyakorlatilag a kezdetektől fogva végigkísér. Kezdetben csak a puszta kíváncsiság vezérelt, mert nagyon érdekelt, hogy melyik kutya mit hoz genetikailag, melyik ősétől, milyen párosításokból mi születhet, stb… Akkor még nem is gondoltam, hogy ez a 16 éves kutatómunka mennyire hasznos lehet a későbbiekben, és mekkora hasznát fogom venni a tenyésztői munkám során.

A forrásmunkában nagy segítséget nyújtott a MEOE azzal, hogy az FRPK-nak (Francia Pásztorkutya Klub) biztosította bizonyos szintig hozzáférést, a tenyésztésre vonatkozó információkhoz.

Mindez nyilván kapcsolódik ahhoz, hogy a Francia Pásztorkutya Klubban is szerepet vállalsz. Maga a Klub milyen céllal jött lére és milyen eredményeket tud felmutatni?

A francia pásztorkutya fajták sokáig kizárólag a Nagytestű Kutyafajták Szakosztályához tartoztak. Mi, ezen fajták tulajdonosai, tenyésztői azonban mindig úgy éreztük, hogy kutyáink karakterükből, jellemükből fakadóan kicsit „kilógnak a sorból”. A Francia Pásztorkutyák Klubját tehát részben azért hoztuk létre, hogy egyfajta gyűjtőhelyeként működjön ezen típusú, karakterű, alkalmazású, temperamentumú fajtáknak, másrészt pedig szakmailag megalapozott, Klub illetve MEOE szinten ellenőrzött tenyésztői munkát is akartunk végezni. Ennek megfelelően nemcsak különféle hasznos programokat (baráti találkozók, nyaraló tábor, terelő tréningek, klubnapok keretében szervezett szakmai előadások, stb…) biztosítunk tagjaink és az érdeklődők számára, hanem a tenyésztést is igyekszünk az anyaország feltételeinek megfelelően alakítani, irányítani. Ennek szerves részét képezi, az  magas szintű Tenyészminősítési Rendszer melyet az FRPK dolgozott ki a francia tenyésztői klubok mintájára, az alom és utódellenőrzés, ösztönpróbák, terelővizsgák és terelőversenyek szervezése és lebonyolítása. Olyan dolgokkal igyekszünk foglalkozni, mely szervezett formában még hiányoztak vagy csak részleteiben voltak kidolgozva, pedig van rá igény, és melyet reményeink szerint sikerül pótolnunk.

Tenyésztés, klubmunka, kiállítások és kutatás, nem beszélve saját kutyáid, illetve munkád napi ellátásáról. A fajta szeretetén kívül mi ad neked mindehhez erőt és kitartást?

A beauceron csodálatos lénye mellett három konkrét személy az, aki inspirációt jelent számomra és a tenyésztésben. Az első Mme Monique Reverdy, a „Des Assiers” kennel tulajdonosa Franciaországban. Az, amit Monique asszony 30 év alatt a beauceron tenyésztésben elért, talán csak 2-3 embernek sikerült rajta kívül Franciaországban és az egész világon is. Egészen hihetetlen szintre emelte a körültekintő kutatómunkát és az adott párosítások megtervezését. Mindemellett pedig emberileg is példaértékű az élete. A tőle tanultak a mai napig meghatározzák a gondolkodásomat és minden erőmmel méltóvá szeretnék válni arra, hogy velem megosztott tudását hasznosíthassam. A második Mme Maria Casier barátnőm, aki mindig és minden friss információval ellát Franciaországból, és bár nem beauceronos de fanatikus és elkötelezett híve és segítője a fajtának és nekem. És végül, de nem utolsó sorban a férjem Kiss Ervin, akit magunk között csak „A legnagyobb Kiss kutyás”-nak szoktunk nevezni, ő az, aki a mindennapok nehézségeiben kitartó és remek társ, segíti munkámat és vígasztal, ha kissé elszontyolodnék.

Nagyon sokat köszönhetek nekik, és örökké hálával tartozom feléjük.

Balaskó Norbert

Kutya Szövetség, 2009. szeptember